A Szilágyi Erzsébet Női Karról

Voltak furcsa, nem egyszer groteszk pillanatok is a kórus életében. 1969-ben tudtunkon kívül „felhasználtak” minket a vatikáni-magyar államközi kapcsolatok helyreállítására, amikor Castel-Gandolfóban VI. Pál pápánál koncerteztünk. 1989-ig elképzelhetetlen volt, hogy ne kapjunk külföldi útjaink alkalmával „hivatalos kísérőket” s volt olyan eset, amikor majdnem lekéstük a versenyt, mert a két „elvtársnő” nem készült el időben a cicomázkodással, nélkülük pedig nem indulhatott el a busz. Egy belgiumi skanzenben Kodály Gergely-járását énekeltük, s amikor ott tartottunk, hogy „adjatok szalonnát”, két pincér vitt el az orrunk előtt egy-egy nagy tál szalonnás rántottát. A hangverseny ezen a ponton kis híján félbeszakadt a fojtott kacagás miatt… A már említett Castel-Gandolfó-i hangversenyen éppen akkor zendítettünk rá Bárdos „Hej, igazítsad, jól a lábad” kezdetű darabjára, amikor a Szentatya éppen felállt a trónusról.

A zene nyelvén keresztül sok barátot szereztünk. Arezzoban a gálahangversenyen egy francia nőikarral együtt énekeltük Bárdos Rutafáját magyarul, Camaldoliban gregoriánt az ottani szerzetesekkel. Egy berlini nőikarral Brahms Ave Mariáját és Rheinberger motettáit adtuk elő közösen, a marseilles-i leánykarral Landowski kantátáját.

Voltak lírai pillanatok is az életünkben. Énekkel köszöntöttük a pécsi kamarakórus-fesztiválon az első virágzó bokrokat a Mecsek lejtőjén, a gregorián „Hodie Christus natus est” dallammal a gyertyalángokat a közös kamarakarácsonyon, egy francia kisbabának Tours-ban Ibert művét, a Kis zebu bölcsődalát énekeltük.

Voltak nagy muzsikusok, akik együtt dolgoztak velünk. Werner Alajostól tanultuk a gregorián ének alapjait, Pablo Colinotól, a római Szent Péter katedrális gyermekkarának vezetőjétől kaptuk a „továbbképzést”. Doráti Antal Schubertet vezényelt és a saját műveit, Lehel György a Rádiózenekarral Pergolesi Stabat materére hívott bennünket, Gulyás György az éjszakai Tours-i utcán mutatta meg, hogyan képzeli Kodály Ave Mariáját. Forrai Miklós Verdi Laudi alla Vergine Maria című műve kapcsán magyarázta, hogyan énekeljünk „olaszosan” és Bárdos tanár úr is el-eljött a próbákra „rutafázni”.

A zenélést azonban mindenekelőtt Katanics Máriától tanultuk. És itt nem csupán arról van szó, hogy megtanultunk kottát olvasni, tiszta kvintet énekelni, megkülönböztetni a mezzofortét a mezzopianótól. Ez persze mind nagyon fontos. De van, ami még fontosabb, ami nincs leírva a kottában, vagy legalábbis nem mindenki tudja onnan kiolvasni. Pergolesi Stabat materében együtt tudunk sírni a fia halálát néző anyával, Kodály Genfi zsoltárjában a reformáció hite fénylik, Verdivel együtt borulunk le Szűz Mária előtt – világnézetre vagy vallásra való tekintet nélkül, századszor is mulatunk azon, hogy a bíró kutyája megette a zsíros gombócákat, együtt siratjuk a Párnás táncdalban gyöngyös pártánkat és a rengő bölcsőben síró gyermeket, mindig új a Pünkösdölő végének táncos lendülete. Minden hangverseny előtt kíváncsian várjuk, hogy milyenek lesznek akár már sokszor énekelt művek, mert karnagyunk keze alatt soha nem fárad rutinná egyetlen darab sem. Mindig történik valami, ami addig még soha, mindig felcsillan egy újnak ható fordulat, zárlat, kapcsolat, kicsit más lesz itt-ott a tempó, kicsit hosszabb vagy rövidebb a szünet, ahogy a terem vagy a templom akusztikája megkívánja. (…)