A mai nap különleges nap. Csak azért, mert eldöntöttük, hogy legyen különleges! 2019. november 9. – az idő folyásában egy nap. Attól lesz különleges, hogy eldöntjük, hogy „lehorgonyozzuk”, lefényképezzük, megtöltjük, megjegyezzük. Kettős születésnap, amit ma ünneplünk – egyiknek sem a konkrét dátuma, de mi úgy döntöttünk, hogy ma ünneplünk. Tehát ma öltöztettük díszbe a szívünket (meg persze a testünket is).
Az egyik születésnap 90 éves: Katanics Mária születési évfordulója. Baja szülötte, meg a szívünk szülötte, s ugyan a teste nem, de a lelke bennünk biztosan tovább él. 90 év: régen volt? szinte ma volt? – mindenki eldöntheti. Fogadta őt a szülői szeretet, a nagyobb testvérek szeretete; kísérte őt lánglelkű karnagy, tanár, mester. S mindezt magába tudta szívni, és tovább tudta adni. A család fontosságát, a zene fontosságát, a közösség fontosságát. Ezt kapta, de ezt kaptuk tőle mi is.
A másik lehorgonyzott, lefényképezett ünnep csak 60 éves. Ez a Kamara születése. Egy legendás Erzsébet-napon, az eufóriában a fiatal karnagy és a még fiatalabb énekesek döntöttek úgy, hogy legyen egy Kamara, legyen egy kamarakórus a Szilágyi Gimnáziumban. Ez lett a Szilágyi Kamara. Maresz személyisége – Mária néni, Marika néni, Tanárnő: ki hogyan ismeri – olyan varázslatot teremtett, amit mi közvetlenül, de mások talán közvetve is átélhettek. Ennek a közege volt az akkori Szilágyi Gimnázium, ami a zenét és a kóruséneklést nagy becsben tartotta. Erre is szükség van. Nem elég egy odaadó karnagy, nem elég egy csomó odaadó énekes; kell, aki mögéjük álljon, aki szeresse őket, aki megtapsolja őket.
A mai koncert abban a vonatkozásban egészen biztosan különleges, hogy ilyen még nem volt. A Kamara különböző jubileumait eddig úgy ünnepeltük, hogy énekelt a Kamara (általában kék ruhában), és aztán csatlakoztak hozzá a „kamarások”: azok, akik ugyan rendszeresen már nem jártak próbákra, de a szívükben mindig kamarások maradtak. A mai alkalom azonban más. Nincs kékruhás kórus! Levettük; azt hiszem, örökre letettük, s már csak a lelkünkben vagyunk kamarások, és örülünk annak, hogy vannak, akik továbbviszik. Továbbviszik, mert akik itt ma a kórusokat vezénylik (akár a saját kórusukat, akár a nőikari összkart), valamennyien kamarások voltak. Illetve nem jó a múlt idő: ma is kamarások: egyek vagyunk. Meg kell vallanom, hogy Kollár Évával én már nem énekeltem egy időben Maresz keze alatt, de evidens, hogy egyek, kamarások vagyunk. Eckhardt Marival még szerencsém volt, ahogy Murányi Eszterrel is együtt tölteni kóruspróbákat, koncerteket. És azt is hozzá kell tennem, hogy sok mindenki más is állhatna itt, mert sokan lettek kóruskarnagyok, pedagógusok, vezetők a kamarások közül. Most ez a három karnagy-asszony és ez a három kórus-közösség tudta elfogadni a meghívást erre a mai alkalomra.
Amikor már tudtam, hogy a próbánk a Szilágyi Gimnáziumban lesz, rögtön eszembe jutott, amit szerintem minden szilágyista tud, hogy mielőtt a gimnázium épülete ott felépült volna, ez volt a budai lámpagyújtogatók telephelye. Innen hordták szét a fényt a budai éjszakába. Igen, van ilyen, aki egyedül elindul és viszi a fényt. Jár, fényt gyullaszt, továbbmegy, újabb fényt gyullaszt. S amerre jár, kicsi lángocskák lobbannak fel.
A másik lehetőség, amilyen a húsvéti liturgia, vagy ami a kamara-karácsony liturgiája volt (és talán máshol is megtalálható), amikor egyetlen lángról adjuk tovább a fényt. Nem érdemes a sor végén előkapni az öngyújtót, nem érdemes a titokban hozott gyufáról meggyújtani a saját lángot. Az a fontos, hogy abból az egyből részesüljünk! Kivárjuk a sorunkat, amíg hozzánk ér a láng, hogy meggyújtsuk a magunkét.
Mindkettőt tanultuk Maresztól, mindkettőt tanuljuk – szerintem – mindmáig. Azt is, hogy az egyéni feladatot teljesíteni kell (akár sötétben járva is), és azt is, hogy türelemmel alkalmazkodni kell, bízva abban, hogy el fog jutni hozzám a fény.
Igen: én felelős vagyok, hogy odategyem magamat – egyedül –, azokban a dolgokban, amiket én tudok elvégezni; és te is felelős vagy, hogy odatedd magadat: a hangodat, a leveledet, a tolmácsolásodat, a cikkírásodat, a kötetszerkesztésedet a közösbe. És felelős vagy akkor is, amikor csak egyszerű tagnak kell lenni: amikor ne szóljon ki a hangod; amikor ne derüljön ki, hogy ki a kitüntetett tudós, hogy ki a háztartásbeli, hogy ki a tanító néni vagy ki a doktor néni, és sorolhatnám tovább. Egy vagyok a közösségből. Ezt is tanultuk Maresztól, és ezt is tanuljuk egymástól. De biztos vagyok abban, hogy ezt tanulják a többi kórusok is; akik itt vannak, vagy akik most nem lehetnek itt. Hogy ki-ki odategye magát, és ki-ki egy legyen a közösségből. Mert valljuk be: jó tapasztalat belesimulni a közösbe egy olyan korban, amikor „uraktól nyüzsög a végtelenség”, hogy Weöres Sándor szavaival éljek. Nagyon más korban élünk. De mi ezt tanultuk és ennek az örömét élhettük át: hogy jó egynek lenni a 27-ből (a 12-ből, a 30-ból) – nekünk a 27 volt a szent szám! Jó dolog belesimulni, és nagyszerű dolog bizalmat szavazni. Bizalmat szavazni a karnagynak, hogy ő egy személyben össze fog tudni fogni, el fog tudni varázsolni bennünket: huszonhetünket, negyvenhetünket, de akár kétezrünket is egy nagy összkarnál. Katanics Máriától ezt kaptuk, és akiknek a lángját ő meggyújtotta, bárhol, bármilyen munkakörben folytassák, vigyék tovább a lángot – ezt adják tovább. Legexplicitebben talán azok, akik a kórusvezetői hivatást választották, de azt hiszem, nincs egyetlen ember sem, aki meggyújthatta a lángját az ő fáklyájáról, hogy ne ezt adná tovább.
Ezekkel a gondolatokkal emlékezzünk! De az emlékezés csak akkor jó, ha az ünnep. Szóval ezekkel a gondolatokkal ünnepeljünk, örüljünk – s én biztos vagyok abban, hogy ő is velünk örül.
Schanda Beáta
Elhangzott 2019. november 9-én, a Magyar Táncművészeti Egyetem színháztermében
Közreműködő kórusok:
- Országos Széchenyi Könyvtár Kórusa, vezényelt Eckhardt Mária
- La Caffettiera Stioppéta Kamarakórus, vezényelt Murányi Eszter
- Budapesti Monteverdi Kórus, vezényelt P. Kollár Éva