Bajáról indultak: Mohayné Katanics Mária

Baján született; alsó- és középfokú ta­nulmányait szülővárosában, az iskola­nővérek zárdájában végezte. 1948-ban kapott tanítónői oklevelet. A Liszt Fe­renc Zeneművészeti Főiskolán középis­kolai énektanári és karvezetői diplomát szerzett. 1952-től 1959-ig a cinkotai taní­tóképző tanára volt, s mellette népzenekutató gyakornokként dolgozott. 1959-től 1972-ig a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, majd a Marcibányi téri Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Is­kolában tanított, s közben, 1961-től 1983-ig vezetőtanárként részt vett a ze­neakadémiai növendékek gyakorlati képzésében. Nyugdíjasként a Zsámbéki Tanítóképző Főiskolán (1984-1996) és 1989-től az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar Ének-Zene Tanszékén tanított.

Címzetes főiskolai tanárként jelenleg is ott tanít. Alapítója és vezetője az 1959-ben alakult Szilágyi Erzsébet Női Kamarakórusnak. Meghívott vendégkar­nagyként gyakran vezényelte a Ma­gyar Rádió Énekkarát is. Két évtize­den át tanított a kecskeméti Kodály Intézet nyári szemináriumain, számos egyéb hazai pedagógiai és karvezetői tanfolyamon, valamint amerikai és japán nyári egyetemi tanfolyamokon.

Sokirányú munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el, többek közt megkapta a Liszt Ferenc-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét és a Kodály Közművelődési Díjat.

— Mohayné Katanics Mária lakásában ifjú Éber Sándor képein Baja környéki erdők, vizek hangulatát érzem. Az esztétikumon túl mi a mondanivalójuk ezeknek a képek­nek egy zöldövezeti budai lakásban?

Baját és fiatalkoromat idézik fel. A megfes­tett helyszínek is, a festő személye is. Éber Sándor szüleim társaságához tartozott, sokszor járt nálunk, kislány korom óta is­mertem. Amikor már nagyobb voltam, gyakran beültetett a motorcsónakjába, s mehettem vele Dunát csodálni, festeni.

Szüleit, édesapját és Juliska nénit rajongá­sig szerettem. Sándor bácsi 1942-ben a józsefvárosi templom freskójának előké­szítésén dolgozott, és megkérte anyámékat, adjanak engem oda modellnek. Így történt, hogy az egész karácsonyi szünetet az Éber­házban töltöttem. Nap mint nap a zongora tetején kellett beállnom különböző pozitúrákba, amelyekről Sándor bácsi vázlatokat készített. Az eredmény az lett, hogy az oltárfreskó angyalait rólam mintázta meg. Így hát ott maradtam Baján— hat példány­ban.

— Tősgyökeres bajai családból származik?

Apai ágon igen. A Katanicsok, Pecsurlicsok szállásvárosiak voltak. Nagyapám kö­vező volt, és úgy tudom, az összes ősöm is.

Apám is a családi mesterséget folytatta, de ő már, elsőként az iparosdinasztiában, gimnáziumi érettségit is tett. Egész életé­ben útépítőként, építész vállalkozóként dolgozott, és pesti mérnökök közt is rangja volt a szakmában. Anyai nagyapám, Hárs Richárd császártöltési kántortanító volt, a századfordulón került Bajára, miután elvé­gezte a selmeczi bányászati-erdészeti egye­temet, és feleségül vette lugosi származású nagyanyámat. Kisgyerekkoromban ők Szentistvánon laktak, nagyapám a mai gemenci terület érsekuradalmi erdőtanácso­saként ment nyugdíjba.

— Legkorábbi gyerekkori emlékei hova kö­tődnek?

A Szent Antal utcához. Nem sokkal a szü­letésem előtt költözött a család a 24. számú házba, amit apám az öreg Alfölditől, a város és a környék egykori kedvelt orvosától vett meg. Abban a nagy, két telken álló házban nőttem fel. Álmaimban gyakran vagyok ott ma is. A hatalmas kert, az ölfákkal megra­kott hátsó udvar igazi gyerekparadicsom volt. Azóta a telek egyik felén emeletes társasház épült, és nagyot változott az utca képe is. A harmincas években gesztenye­fákkal szegélyezett, nyugalmas tájék volt.

Kelen bácsi házának napsugaras mintázatú nagykapuja, a Milkó-ház titokzatos, mélyí­tett kapualja, de az egész utca is régi időket, a XIX. századot őrizte. A csendet olykor a portékájukat, szolgáltatásaikat kínáló áru­sok és vándoriparosok kiáltásai verték fel.

Kitörölhetetlen emlékem a falábú fagylal­tos, az udvarra betérő köszörűs, drótostót, a ruháért, cipőért, tollért házaló ószeres, alkonyattájt meg az újságárus, amint hosszú léptekkel rója az utcát. Kántálásuk dallama ma is a fülemben cseng. Ugyanilyen eleven az emlékképem a lámpagyújtogatóról is.

Estefelé érkezett, biciklin, vállán hosszú rúddal, amivel aztán felnyúlt a házunk falán levő gázlámpához, és meggyújtotta a lán­got. A közvilágítás részben még így műkö­dött akkoriban. Jól emlékszem azokra az alkalmakra is, amikor a hagyományaikat ápoló szállásvárosiak csoportjai jöttek: a farsangi maszkajárásokra, a vonuló betlehemesekre, suprikálókra. Apám számára is kedvesek voltak ezek a fiatalságát idéző szokások, mint ahogyan a Csitaonicában tartott bunyevác prélók is, ame­lyekre anyámat is elvitte minden évben.

— Milyen volt a Szent Antal utcai kislány élete?

Meghitt családi környezetben, két nagyobb testvéremmel, Liszivel és Gyurkával iga­zán felhőtlen és boldog. Ők már családja­ikkal mindketten Amerikában élnek. Jó, hogy évenként hazajönnek, összeköt ben­nünket a testvéri szeretet és persze a gye­rekkori sok közös emlék. Rengeteget babáztunk a barátnőmmel, de a fiús játékokat is szerettem. Órákig rugdaltam a labdát magamban, vagy dobáltam a háztetőre, másztam az ölfára és az útépítésből maradt kőrakásokra.

— Életrajzából az tűnik ki, hogy iskolai nevelést szinte felnőtt koráig apácák vezet­te iskolában kapott. Milyen volt az élet a zárdában?

Csodálatos. Már óvodába is oda jártam.Aztán az elemit, a polgárit, a tanítónőkép­zőt is ott végeztem. Azt hiszem, valamikori társaim nevében is mondhatom, hogy nagyon-nagyon szerettük iskolánkat, a zárdát.

Mindenki így nevezte, de az senkinek a fejében meg nem fordult, az enyémben is csak jóval később, hogy a zárda szó etimológiailag a zártsággal hozható összefüggés­be. Rendkívül szabadon, ugyanakkor ma alig elképzelhető fegyelemben éltünk.

Rengeteg műsor, fellépések, sőt tánciskola színesítette az iskolai életet. Baján a mi időnkben a nővérek nagyon modem szelle­műek voltak. Az például teljesen természe­tes volt, hogy velük együtt biciklin ruccan­tunk ki Máriakönnyére.

— Mikor, hogyan vált fontossá életében az éneklés, a zene?

Szüleim mondták, hogy előbb énekeltem, mint beszéltem. Arra emlékszem, hogy a divatos slágereket fújtam, ahogy mások is, az olyanféléket, mint a Kislány, kezeket fel meg a Fogadj el egy jó tanácsot tőlem… A másik korai hatás anyámé volt. Ő Karig Emilnél tanult zongorázni, és nagyon szé­pen játszott Chopint, Csajkovszkijt, Grieget, Beethoven-szonátákat. Óvodából, is­kolából hazaérve gyakran fogadott zongo­raszó. Olyankor bebújtam a zongora alá, és onnan hallgattam anyám játékát.

Az éneklés az iskolában úgy folytatódott, hogy a Zeneakadémiáról frissen kikerült fiatal tanárunk, Bálint Ferenc minket, harmadikos elemistákat is befogott az énekkarba, s lassan-lassan beoltott ben­nünket Kodály-szerelemmel, Bárdos-ra­jongással. Zongorával való kapcsolatom pedig tízéves koromban vált szorosabbá, akkor írattak be szüleim Recska Ilonka néni magániskolájába. Ilonka néni a szá­zadelő nagyszerű zongorapedagógusának, Kovács Sándornak volt növendéke fiatal korában. Már a névtáblán levő kií­rás is nagyon imponált nekem: Államilag engedélyezett zeneiskola. Akárhányszor odamentem, mindig elolvastam, és vala­mi nagyon titokzatos, rangos dolognak éreztem, hiszen a két nagy testvérem is oda járt. Később persze eloszlott a titok­zatosság, a háború után Ilonka nénivel együtt az állami zeneiskolában folyt to­vább a munka, de azt, hogy tőle tanulha­tok, mindvégig nagyon fontosnak érez­tem. Képzős koromban ő volt az, aki a zeneakadémiai továbbtanulásra biztatott.

De ugyanilyen irányban hatott rám az iskola is. A zárdában a zene a mindennapi élet része volt. Sokat gyakoroltunk: harmóniumoztunk, zongoráztunk, énekel­tünk. Naponta volt szólampróba, kórus­próba, és még vasárnaponként is énekel­tünk reggel negyed 8-tól negyed 9-ig a szentmise előtt. A mi osztályunkban kü­lönösen ez volt a rend, mert az énektaná­runk egyben az osztályfőnökünk is volt.

Olga nővér rendkívül határozott, ke­mény és roppant lelkes nő volt, semmi­ből nem lehetett magunkat kihúzni. De ez valahogyan eszünkbe sem jutott, ez volt az életünk: a karének, a templomi éneklés, ünnepélyek, sőt nyilvános kon­certek, vidéki szereplések is. Két alka­lom az iskolai énekkarral különösen em­lékezetes számomra. Az első még 1942-ben történt. Iskolai kórusunk Bálint tanár úr vezetésével Budapesten, a Zeneakadémián lépett fel, és én nyolcadmagammal a Pünkösdölő szólistája voltam.

A másik nagyszerű eseményre Baján ke­rült sor 1948. február 22-én. Olga nővér meghívására Bárdos Lajos tartott szer­zői estet iskolánkban. Számomra azért is emlékezetes az a nap, mert Bárdos tanár úr — miután tanítványa lettem, és fény derült “bajaiságomra” — hosszú időn át minden február 22-én felhívott vagy írt, jelezve, hogy m indig szeretettel gondol vissza arra a csodálatosan szép koncert­re, amelynek Baján részese lehetett.

— 1948-tól a Zeneakadémia növendéke volt. Hogyan emlékszik az ott töltött évekre?

Az első két évben nagyszerűen éreztem magam. Jó hangulat és békesség uralkodott ott akkoriban. Néhány máig tartó szép barát­ságot köszönhetek azoknak az időknek. Bár az úgynevezett fordulat éve az országot már előbb is alaposan felforgatta, mi csak akkor érzékeltük a változásokat, amikor 1950-ben a Zeneakadémiát is elérték az erőszak hullá­mai. Akkor több európai rangú, szeretett tanárunkat egyik napról a másikra eltávolí­tották: Harmat Artúrt, Wemer Alajost nyug­díjazták, Forrai Miklóst áttették az éneke­sekhez, Bárdos tanár urat száműzték a folyosó végére, s csak fúvósokat taníthatott össz­hangzattanra, mert az újdonsült hivatalosok megengedhetetlennek tartották, hogy to­vább “mételyezze” a leendő tanárokat. A diákélet is egy csapásra más lett. Mivel el­vesztettük azokat, akiktől addig a szakma szeretetét, a muzsikálás örömét tanultuk, dac és ellenállás alakult ki bennünk. Hiába vol­tak az új tanárok között is rangos muzsiku­sok, például Szervánszky Endre, Járdányi Pál, szinte csökönyösen nem tanultunk. A két utolsó év tehát ilyen szerencsétlenül ala­kult. Biztonságot és zenei gyönyörűséget akkor már csak a két kórusban találtam, amelyeknek elsős korom óta tagja voltam: a Forrai Miklós vezette Budapesti Kórusban és a Mátyás templom kórusában, amelyet Bárdos tanár úr vezetett. Az utóbbiban részt venni kellemetlen következményekkel járó vállalkozás volt, de megérte. Csodálatos volt a vasárnapi miséken és a vasárnap délutáni egyházzenei áhítatokon énekelni. Ez utóbbi­ak voltaképpen egyórás koncertek voltak.

Életre szóló élményt jelentettek a Budapesti Kórusban eltöltött évek is. Nagyszerű hang­versenyeket adtunk, a legnagyobb európai karmesterek vezényletével énekeltünk Beet­hovent, Bartókot, Haydnt és másokat.

Mondhatom, hogy mindazt, aminek karve­zetői pályámon hasznát vettem, nem csupán a Zeneakadémia karvezetésóráin, hanem jó­részt ezekben a kórusokban tanultam.

— Bár keserűség is volt abban, ahogyan a zeneakadémiai tanulóéveket felidézte, azt hiszem, azért igazi mestereire is ott akadt rá. Így például Kodály Zoltánra.

Elsőéves koromban népzenét hallgattam Kodálynál, de közvetlen kapcsolatba csak jóval később kerültem vele. Úgy kezdődött, hogy miután végeztem és már tanítottam Cinkotán, bejártam a frissen alakult Zenetu­dományi Tanszakra, s ott — félig engedél­lyel, félig anélkül — beültem Bárdos és Kodály óráira. Amikor 1953-ban hírét vet­tük, hogy Kodály tanár úr nyugalomba vonul, néhányan kérlelni kezdtük, adjon le­hetőséget rá, hogy továbbra is tanulhassunk tőle. Nem sok idő múltán meghívott hár­munkat, és attól kezdve éveken át minden szombat délután Kodályéknál voltunk.

Egy ideig kis kottás cédulákat adott a kezünkbe, és hétről hétre azokról énekel­tünk három szólamban. Kiderült, hogy egy új sorozat születésének vagyunk a részesei. A közreműködésünkkel csiszo­lódtak a Triciniumok, a háromszólamú szövegtelen művek, mi pedig eközben — ked­ves becézéssel — Tricinkék lettünk. Később, amikor már sok mást is énekeltünk, új nevet kaptunk. A három grácia — feleségével, Emma asszonnyal csak így emlegettek ben­nünket. A Tanár úr személyre szólóan is kiosztotta a neveket. Én lettem Thaleia, és társaim, Tóth Margit és Hegyi Erzsébet is megkapták a maguk mitológiai személyne­vét. Néhányszor előfordult, hogy Kodálytól kottákat kaptunk azzal, hogy tanuljuk meg a következő találkozóra, s csak akkor, a csupa virág lakásban derült ki, hogy Emma asszony születésnapját vagy éppen házassági évfordulójukat ünnepli az új mű. Minket az 1923-ban írt Hegyi Éjszakákra emlékeztet­tek, és ezt lelkendezve el is mondtuk a Tanár úrnak. Talán ezért is lett az így keletkezett művek címe Hegyi éjszakák II, III, IV. Ko­dály tanár úr rendkívül szűkszavú ember volt, de hozzánk mindig nagyon-nagyon kedves. Sok-sok felejthetetlen emléket őrzök róla, és tudom, hogy az életem alaku­lásában is szerepe volt, néha egyenesen úgy, hogy bizonyos dolgokban ő döntött helyet­tem. Így például 1959-ben, amikor tanácsta­lan voltam, melyik budapesti álláshelyet vá­lasszam. “Menjen a Szilágyiba!” – mondta minden kommentár nélkül, s nekem még csak eszembe sem jutott megkérdezni, hogy miért. Kodály azt mondta, oda menjek, tehát mentem.

— Többször említette Bárdos tanár urat. Hozzá is ilyen szoros szálak fűzték?

Neki kivételesen fontos szerepe volt az életemben. Tízéves koromtól Bárdos-ta­nítványok tanítottak. Énekórákon, kó­ruspróbákon sokat hallottam, hogy Bár­dos tanár úr így, Bárdos tanár úr úgy…

Aztán magam is tanítványa lettem, és az is maradtam egész életemre. Minden, amit tudok, valahogyan az ő személyé­hez kapcsolódik. Az egész pályám irá­nyításában, alakulásában ott volt. A kis­lánykori rajongásból idővel szinte barát­ság lett. Évtizedeken keresztül bármikor mehettem hozzá, tőle mindig útbaigazí­tást kaptam. Úgy érzem, még ma is kapok. Hiszem, hogy mestereim most is segítenek nekem a túlvilágról. Ő is, Ko­dály is.

— A budapesti Szilágyi Erzsébet Leánygim­náziumban, ahova 1959-ben Kodály Zol­tán tanácsára került, nagy hagyománya volt a kóruséneklésnek. Nem hiszem azon­ban, hogy ez elegendő magyarázat az isko­la kamarakórusának későbbi országos, sőt európai sikersorozatára. Hogy csinálta?

Sztojanovits Adrienne-től egy 140 tagú kó­rust örököltem. Az első sikeres Erzsébet-napi szereplésünk után felvetették a lá­nyok, hogy jó lenne egy kisebb együttes is, amellyel nehezebb műveket is meg tud­nánk szólaltatni. A következő héten felvé­telt hirdettem, és rövidesen összeállt egy 32 tagú kamarakórus, amely immár harminc­kilencedik éve működik, s az eredeti tagok közül ketten még ma is énekelnek benne.

Az első öt év után a HVDSZ, később az ÉDOSZ, tehát szakszervezetek támogattak bennünket, de az énekesek utánpótlását to­vábbra is az iskola adta. 1964-ben a Ma­gyar Tudományos Akadémia nagytermé­ben léptünk fel, a népzenekutatók nemzet­közi tanácskozásának díszünnepségén sze­repeltünk. Ott figyelt fel ránk egy belgiumi résztvevő, s az ő közreműködésével meg­hívást kaptunk Neerpeltbe, ahol 1966-ban már tizenhetedik alkalommal rendeztek nemzetközi kórusversenyt. Az a kitüntetés ért bennünket, hogy a verseny történetében először nekünk ítélték oda az úgynevezett Száz százalékos díjat.

A következő külföldi utunkat is egy itthoni találkozás előzte meg. 1968-ban a debrece­ni nemzetközi kórusfesztiválon énekel­tünk, s miután levonultunk a színpadról, elém állt egy magas, ősz hajú férfi, mint kiderült, az arezzói fesztivál egyik zsűri­tagja, és közölte, hogy a következő évi arezzói fesztiválon feltétlenül ott szeretné látni a kórusunkat. Csak aki ismeri a kora­beli viszonyokat, az értheti meg, hogy az első pillanatban miért az ijedelem volt ben­nem nagyobb, mint az öröm. Hogy jövök ahhoz, hogy a hivatalosan már esetleg kije­löltek helyett Magyarországot képviseljem?

Végül nem éppen könnyen, kijutottunk Arezzóba 1969-ben. Ami a verseny után következett, az életem legnagyobb élménye volt. Az olaszországi magyar követség em­berei a vasútállomáson közölték velünk, hogy most pedig Rómába kell mennünk, a szokásos szerdai pápai kihallgatásra. Ez annyira megdöbbentő volt, hogy egyszerűen elájultam. Hiszen akkoriban itthon a temp­lomba járás is főbenjáró bűnnek számított!

A pápa a Castel Gandolfói nyaralóban fo­gadta a zarándokcsoportokat, köztük ben­nünket is. Kodály Ave Mariáját ő maga jelentette be. Énekeltünk, majd ő beszélt hozzánk. Álltam előtte, fogtam a kezét, és potyogtak a könnyeim. Trónusáról lejött kö­zénk, a lányok nagy örömmel, meghatódva köszöntötték. Megrendítő, felejthetetlen él­mény volt. Jóval később értettük meg, hogy a mi odabocsátásunk voltaképpen egy diplomáciai manőver volt csupán. De ki törődött azzal? A tiszta, szép élmény a mienk maradt.

— A külföldi utak, sikerek a hetvenes, nyolc­vanas években is folytatódtak.

Már nem kellett a véletlenre vámunk. Is­merték, hívták a kórust. Több mint húsz külföldi út gyönyörű élménye sorakozik a kórustagok emlékezetében, és persze a si­kerek büszkesége. A Tours-ban kapott Grand Prix és női kari első díj, a tamperei első díj és sok más elismerés öröme. Csodálatos helyeken jártunk. Spanyolországtól Finnor­szágig, Antwerpentől Erdélyig keresztül-kasul bejártuk Európát. Énekeltünk a monserrati kolostorban és a párizsi Notre Dame-­ban, és ott voltunk Berlinben Németország újraegyesítésének első napján, tanújaként a feledhetetlen eufóriának. Ezek az élmények örökre összekötnek bennünket, de mindenekfölött az együtténeklés gyönyörűsége.

Mert igazából sohasem a sikerek, a tapsok voltak a fontosak számunkra, hanem az, hogy jól érezzük magunkat, amikor éneke­lünk. Ez az igazi kapocs, ez köti össze azt a mintegy kétszáz embert, akik valaha Szilágyi kamarások voltak, s akik közül sokan ma zenei életünk ismert személyiségei.

— A tanítás és a kórus mellett másra is jutott ideje?

Világéletemben mindig többféle dolgot csináltam egyszerre. N api m unkám m el­lett sokszor dolgoztam a M agyar Rádió­nak. A hatvanas években ifjúsági zenetörténeti előadás-sorozatot csináltam, a hetvenes-nyolcvanas években A természet hangjai és a Kórusainknak ajánl­juk sorozatok anyagát írtam. Tizennyolc éven keresztül majd minden évben meghív­tak a Magyar Rádió Énekkarához egy há­romhetes periódusra próbákat tartani, diri­gálni. Ez nagy kihívás volt, hiszen egy olyan kórussal kellett újra és újra elfogadtatnom magam, amelynek tagjai a legnagyobbakat is fenntartással fogadják. Ezenkívül írtam két módszertani célú, kóruselemzéseket tartal­mazó könyvet (Bartók 27 egynemű kara, Válogatás Kodály kórusműveiből), és sok cikkem jelent meg különböző zenei szakfo­lyóiratokban.

— Életrajzából tudjuk, hogy a nyarakat sem pihenéssel töltötte.

Valóban nem pihenéssel, de változatos, él­vezetes tevékenységgel. Több mint húsz évig tanítottam kórusvezetést és szolfézst a kecskeméti Kodály Intézet nyári szemi­náriumain. Nyolcszor voltam az Egyesült Államokban, egyszer Kanadában, két­szer Japánban nyári egyetemi kurzuso­kon. (Az USA-ban egyszer egy teljes sze­mesztert is eltöltöttem.) Általában 40-45 hallgatóval foglalkoztam, karvezetést ta­nítottam, kórust vezettem.

— Hogyan sikerült mozgalmas életpályáját összeegyeztetnie a magánélettel, a családi kötelezettségekkel?

Harmincéves voltam, amikor az első fiam, Tamás született. Azután öt és fél év alatt megérkezett a következő három is: Miklós, Péter és Gábor. Igen gyorsan nagy család lettünk tehát, de soha nem kellett lemonda­nom semmit a család miatt, és azt sem éreztem, hogy a pályám miatt hátrányt szenvedne a család. Ebben a fő érdem a férjemé, dr. Mohay Béláé, aki mindenben segített, biztatott. Ő kiváló szellemű, nagy tudású nyelvtanár és irodalomtörténész volt. Sajnos, öt éve elveszítettük. Fiaim felnőttek, révbejutottak. Tamás néprajzku­tató, Miklós zeneszerző és tanár, Péter ma­tematikatanár, Gábor építészmérnök. Hár­man közülük eddig tíz unokával örvendez­tettek meg.

— Elégedett ember?

Az vagyok. Úgy érzem, nem éltem hiába.

Sokakat megtanítottam zenélni, s talán arra is, hogyan kell örülni az életnek. Amit tet­tem, amit a kórussal tettünk, az beépült a magyar kóruskultúrába. Jöttek s jönnek az újak, a folytatás már az ő dolguk. Elégedett vagyok, mert az Úristen kegyelmével to­vábbadtam, amit Tőle és az emberektől kaptam. Igyekeztem, hogy ne a magam személyét érezzem fontosnak. Tudtam, hogy én csak közvetítője vagyok valami­nek, ami nem én vagyok, csak működik bennem, az élet megszépítőjének: a zené­nek.

— Mostanában hogyan telnek napjai?

Karvezetést, kórusmódszertant, vezénylés­gyakorlatot tanítok a főiskolán, zsűrizni járok, és az unokáimmal foglalkozom. Per­sze, ha megengedett gyeplővel is, a kórus­ban is folyik még munka. Nem verseny­ezünk már, nem utazunk, de ha lehetőség adódik, most is szívesen énekelünk. Az égiek egy ideig talán még adnak erőt, hogy amit szeretek, azt tudjam is csinálni. De ha majd nagyon elfáradok vagy meggyengü­lök, akkor sem leszek boldogtalan.

— Azt hiszem, ezzel várhat még a sors. Kívánom, hogy még nagyon sokáig csi­nálja azt, amit szeret, a zenekultúra javára, mások hasznára.

Bálint László