A múlt év novemberében volt huszonöt éve, hogy megalakult a ma már legendás hírnévnek örvendő Szilágyi Erzsébet Női Kamarakórus. Az együttes tagjai folyton cserélődnek, de az énekkar szelleme, lelkesedése változatlan. Rangos helyet foglalnak el a kórusmozgalomban, bizonyítja ezt az is, hogy az országos minősítéseken mindig megkapják a legmagasabb kategóriát. Kétszeres kiváló együttes, két ízben elnyerte a Népművelési Intézet nívódíját is. A Magyar Rádió Kóruspódium-sorozata kiemelt együttesként kezeli, hazai és külföldi versenyek többszörös díjnyertese. A negyedszázados évforduló alkalmából beszélgetünk a kórus jelenlegi és volt tagjaival és az együttes alapítójával, Mohayné Katanics Mária Liszt-díjas karnaggyal, aki 25 éve megszakítás nélkül vezeti a női kart, vagy ahogyan maguk között nevezik, a Kamarát
Hogyan is kezdődött?
MKM: 1959-ben kezdtünk a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium kamarakórusaként. A gimnázium „őse”, a várbeli iskola (ma a Hilton-szálló van a helyén) Bartókkal egy évben, 1881-ben született, s itt kezdte meg énektanári pályáját 1909-ben a magyar iskolai karénekoktatás egyik legnagyobb egyénisége, B. Sztojanovits Adrienne. Neki és kórusának írta és ajánlotta 1929-ben Kodály Zoltán a Pünkösdölőt. Oda, a Várba vitte el Kodály egy karénekpróbára a Magyarországon tartózkodó nagy olasz karmestert, Toscaninit is. A mai vörös téglás épület a Mészáros utca sarkán csak 1934-ben épült fel.
Saly Noémi magyar-francia szakos tanár: Ádám Jenő tanár úrtól tudjuk, hogy ez a hely korábban a budai lámpagyújtogatók telepe volt. Gyermekkorából emlékszik, hogy minden alkonyatkor, hosszú póznák végén lebegve, innen rajzott szét a sok kicsi láng. Vitték a fényt a Vár, a Víziváros gázlámpáiba. Nekünk, szilágyistáknak, ez a régi világítás valahogyan életünk szimbóluma.
MKM: Ötven évig tanított itt Sztojanovits Adrienne, s 1959-ben Kodály javaslatára én léptem örökébe. Gádor Ágnes – az egyik alapító tag és jelenleg is aktív énekes, a kórus titkára – a gimnázium első három évében még Adi néni tanítványa volt. Országos hírre tettek szert az Erzsébet-napi hangversenyek. Ezt a hagyományt kellett folytatnom, ami megtisztelő feladat s egyben nagy felelősség. Az első koncert lelkes, szinte mámoros hangulatában született meg az ötlet: a heti két karénekórán kívül is kellene énekelni – még többet, még szebben.
Gádor Ágnes, a Zeneakadémia könyvtárának főmunkatársa: Azt az estét soha sem lehet elfelejteni. Bárdos Lajos Magos a rutafa című művének előadása után, a szünetben szinte a mennyországba kerültünk!
Mik az előzményei a kamarakórus alakításának?
MKM: Baján, ahol a tanítóképzőt végeztem, volt egy csodálatos képességű és izzó temperamentumú énektanárunk, Gajdán Olga, aki egyben osztályfőnökként is tevékenykedett. A mi osztályunk képezte a kétszáz tagú kórus magját, hiszen mi mindig énekeltünk. Szünetekben, órák előtt, tanítás után. Öt éven át, szinte megszakítás nélkül. Természetes lételemünkké vált a közös éneklés. Talán ennek az emléknek köszönhető, hogy első tanári éveimben, a Cinkotai Tanítóképzőben megalakítottam a 24 tagú úgynevezett „Bicinia-kórust”. Még rádiófelvételünk is volt… Később, Lajtha László megbízásából, vagy tizenöt fiatal muzsikussal megtanultunk néhány nőikari művet a Francia Intézet egyik rendezvényére. Lajtha maga is részt vett a próbákon, így a népdallejegyzésen kívül francia kórusmuzsikát is tanulhattunk tőle. Nálunk hangzott el először A kis zebu bölcsődala, innen indult országhódító útjára. Gondolom, mindezek közrejátszottak a kamarakórus megalakulásában.
És hogyan választotta ki a tagokat?
Gádor: Próbaéneklés alapján huszonnyolcan kerültünk be a kiskórusba. Volt feladatunk bőven, hiszen gyakran fölléptünk iskolai idegen nyelvű klubesteken meg másutt is. Hamarosan hívtak bennünket a kerület rendezvényeire, s mikor „elutaztunk” egyszer Kőbányára, azt játszottuk, hogy a milánói Scaláig meg sem állunk.
MKM: 1961-ben az első Debreceni Nemzetközi Kórusversenyen produkciónk alapján a zsűri kiemelt bennünket az ifjúsági kategóriából, és nekünk ítélte a nőikar III. díját. Pedig akkor még javában matrózblúzos korban voltak a leányok.
Ez volt a legendás indulás. De hogyan sikerült az iskolai kórust a későbbiekben is megtartani?
MKM: Érettségi után a tagok visszajártak énekelni. Ha kimaradt valaki, utánpótlás adódott az iskolából. De lassan mégis kinőttünk a gimnáziumból. Ekkor a Helyiipari, később az Élelmiszeripari Szakszervezet (HVSZ, illetve ÉDOSZ) vállalta a kórus fenntartását. Próbatermi nehézségek miatt meg kellett válunk a SZOT-tól, s most már két esztendeje a Gép- és Vegyipari Szövetkezetek Szövetsége a „gazdánk.” Nehézségeink mindig voltak, és bizonyára lesznek is. Ezzel együtt sok mindent kaptunk, és sok gyönyörű élményben volt részünk.
Emlékezetes sikereik, utazásaik, élményeik? Merre jártak a határainkon kívül?
MKM: A huszonöt év alatt tizenegyszer voltunk külföldön. Először 1964-ben Bécsben, a Collegium Hungaricumban énekeltünk. Szőnyi Erzsébet előadását illusztráltuk, de önálló hangversenyt is adtunk. Nem sokkal ezután, egyenesen nekünk címezve – magyar kórust első ízben ekkor ért ilyen kitüntetés – meghívás érkezett Neerpeltből. Virizlay Gyula bölcsességének és nagyvonalúságának köszönhetjük, hogy kimehettünk. Nem hoztunk szégyent az itthoniak fejére: az akkor már 17 éve évenként megrendezett verseny történetében először mi kaptuk meg a ,,100%-os teljesítmény” díját. Azóta is – valahányszor magyar együttes hazatér onnan – szinte évenként üdvözölnek bennünket a neerpelti rendezők. Megható volt, hogy valamikori vendéglátóink közül néhányan átjöttek Antwerpenbe, hogy meghallgassák koncertünket, hogy tizenhat év után találkozhassanak velünk. Az 1969-es arezzói verseny is nem mindennapi élményeket hozott, majd Tours, ahol ugyancsak mi voltunk az első magyar résztvevők. Finnországban három napot töltöttünk, de minden perc emlékezetes marad számunkra.
Saly: Az egyik „fehér éjszakán”, miután napközben vagy háromszor szerepeltünk, megszálltunk egy játszóteret, és a vadonatúj, bokáig érő hangversenyruhánkban hintáztunk, libikókáztunk – és vártuk a sötétedést. Ehelyett mindig csak világosabb lett. Az elmaradt alvást forró szaunával meg a jéghideg medencével pótoltuk. Indulástól az érkezésig körülbelül száz órát tartott az út, ebből talán ötöt töltöttünk alvással és vagy nyolcvanat énekléssel. Igaz, itt találkoztunk a legcsodálatosabb emberekkel.
Gádor: Tours-ban kétszer voltunk; első alkalommal megnyertük a kategóriák fölötti nagydíjat, a Grand Prix-t, így külön meghívást kaptunk a tizedik versenyre. Ekkor a nőikari I. díj lett a miénk, és a kortárs zene legjobb előadásáért járó különdíj mellett a Francia Rádió különdíja is. Két ízben jártunk Strasbourgban. Belgiumban képviseltük a magyar kórusokat, a Nemzetközi Kodály Szimpozionon, az elmúlt nyáron pedig egy marseille-i kórusversenyen vettünk részt. De a nagy élmények tulajdonképpen mindig a versenyen kívül születtek: ezerfőnyi közönség előtt a strasbourgi katedrális kellős középen magyar népdalokat énekelni, kint élő magyarokkal együtt sírni a Himnusz éneklése közben, ezek szívszorító dolgok.
Saly: Leuvenben, koncert utáni „ráadásként” az utcán énekeltünk a lépcsők köré gyűlt alkalmi közönségnek. Az emberek moccanás nélkül álltak, miközben a rendőr a forgalom elterelésével volt elfoglalva. Mi meg csak nem tudtuk abbahagyni, hiszen csupán néhány utcával voltunk odébb az Ómagyar Mária-siralom lelőhelyétől…
MKM: Mindehhez hozzájön számtalan itthoni emlék. Negyedszázad alatt közel ezer fellépésünk volt: hangverseny, rádióadás, tévéfelvétel, szerzői est, kiállítás-megnyitás, ünnepély, verseny, fesztivál, dalostalálkozó. Huszonnégy különböző városban szerepeltünk. Utazni, együtt lenni napokon át, felbecsülhetetlen emberi és szakmai eredményekkel jár. Debrecenben ötször vettünk részt a Nemzetközi Kórusversenyen; máig is éltet bennünket a Kodály-év nőikari I. díja. 1964 óta ott voltunk minden pécsi Kamarakórus Fesztiválon.
Melyik kortárs zeneszerzőnek mutatták be a műveit? Kik ajánlottak darabot a kórusnak? Kikkel találkoztak az elmúlt huszonöt év alatt?
Gádor: Bemutatóként énekeltük Balázs Árpád, Cser Gusztáv, Farkas Ferenc, Horusitzky Zoltán, Lendvai Kamilló, Petrovics Emil, Szőnyi Erzsébet és Vass Lajos műveit. Különös megtiszteltetés volt számunkra, ha nekünk dedikált darabokat mutathattunk be. Bárdos tanár úr két művét is ajánlotta nekünk, de írt számunkra Balassa Sándor, Daróczi Bárdos Tamás, Fehér András, Pertis Jenő és Szőllősy András, sőt, még Doráti Antal is; a legfiatalabb zeneszerző-generációból pedig Mohay Miklós.
Saly: Rajtuk kívül is sok mindenkivel találkoztunk. Werner Alajos az arezzói verseny előtt gregoriánra tanított bennünket, Kocsár Miklós, Szőllősy András, Pertis Jenő pedig próba közben segédkezett, mikor a műveiket tanultuk.
Gádor: Kodály Zoltán annak idején többször meghallgatta koncertünket, ajánlólevelet írt számunkra, gratuláló sorait is őrizzük. Szinte halála pillanatáig tudott rólunk: 1966 decemberében, az utolsó születésnapon mi adtunk neki éjjelizenét a Köröndön. A sírjánál is énekelhettünk.
MKM: A nagy összkari éneklések karvezetőin kívül a kórusnak nemigen volt vendégkarnagya. Egyszer-egyszer a Zeneakadémián diplomázó kórustagjaink vezényelték a kamarakórust, egy-egy főiskolás is segítségül hívott bennünket. A vendégek között egészen különös hely illeti meg a hazalátogató Doráti Antalt. Ő nem csupán vendég volt, hanem próbát is tartott: egyik tévészereplésünk előtt, amelyen nekünk komponált kórusművei hangzottak el, egy óra hosszat dolgozott a kórussal. Jó barátunknak mondhatjuk Lukin Lászlót és „atyai” jóbarátunknak Keresztury Dezsőt, aki húszéves jubileumi hangversenyünkön köszöntött bennünket. Találkoztunk Jancsó Adrienne-nel is, és egy alkalommal, meghívásunkra eljött hozzánk Weöres Sándor és Károlyi Amy.
Nyilván a kórustagok soraiból is kerültek ki kiválóságok.
MKM: Számomra az a legnagyobb öröm – és leginkább ezt érzem a Kamara igazi erejének –, hogy ez ideig több mint negyvenen választották élethivatásul a zenét. Ez a legnagyszerűbb, amit egy éneklő közösség „kitermelhet” magából. A tagok fiatalon, szinte kislányként töltenek éveket a kórusban, s egyszer csak tanárként állnak az újabb fiatalok előtt, hogy tovább gyújtogassák a lámpásokat.
A muzsikusokon kívül kikből állt, és kikből áll ma a kórus?
MKM: Jelenleg is van néhány zenei pályára készülő tagunk; voltak és vannak vegyészek, építészmérnökök, matematika-fizika szakos tanárok, óvónők, tanítónők, egészségügyi dolgozók, szülésznők, pszichológusok, mezőgazdászok, könyvtárosok, varrónők, otthoni bedolgozók. A gyógyszerészhallgató együtt énekel(t) az ötvösipari tanulóval, a kollégiumi igazgató a franciatanárral, a könyvesbolti eladó a raktárossal és a könyvtáros a gyesen lévő kismamával. A jelenlegi tagság több mint egyharmada még középiskolás.
És honnan az utánpótlás, miután megszűntek iskolai kórus lenni?
MKM: Amíg a Szilágyiban tanítottam, már az első osztályban figyeltem a tanulókat, hogy ki az, aki közülük bekerülhet a Kamarába. De jöttek „kívülről” is. 1972-től a Marcibányi téri Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolában tanítottam. Eleinte túlságosan kicsiknek éreztem a tanulókat, nem hívtam közülük senkit a Kamarába. Hét év elteltével azonban rögtön ötöt is kiválasztottam az akkori nyolcadikosok közül. Nagyszerű gyerekek voltak! Akadtak kedves esetek is: egyik kislányért, aki messze lakott, az édesanyja éveken át eljött, hogy a lányának ne kelljen a sötétben egyedül hazamennie. Egyszer aztán, mikor a mama korábban érkezett, behívtuk, hogy ne várjon kint a hidegben. Így lett belőle is kórustag. Anya és lánya évekig együtt énekeltek.
Negyedszázad alatt hányan fordultak meg ezen a ,,forgószínpadon”?
Gádor: Száznegyvennyolcan. Jelenleg már csak hárman vagyunk alapító tagok, de sok olyan társunk volt, aki tíz, tizenöt vagy húsz éven át énekelt.
Hogyan lehet megteremteni az egységet a felnőtt tagok és a fiatalabb évjárat, a még középiskolások között?
Keresztény Zsuzsa másodéves gyógyszerészhallgató: Nekünk, akik általános iskolás korunkban kerültünk be a Kamarába, úgy érzem, egész életünket meghatározó segítség volt az idősebbek közelsége. Egy kamaszlánynak óriási dolog, ha átéli társai örömét, bánatát vagy tragédiáit, ha énekelhet esküvőkön, ha vigyázhat kismama társaira utazás vagy koncertek közben. Azt hiszem, egészen más lennék, ha nem járnék a Kamarába.
Nem rossz érzés, hogy professzionista jellegű teljesítmények mellett is „amatőr” státusban maradtak?
MKM: Amatőrnek lenni egy kórus vonatkozásában nem ugyanaz, mint festő, színész vagy sportoló esetében. Itt a megjelölés csupán arra vonatkozik, hogy a tagok nem a kóruséneklésből élnek. De ez nem mehet a színvonal rovására. Ha jól tudom, a nemzetközi kórusversenyeket mindenütt kizárólag amatőr együttesek számára hirdetik és rendezik meg.
Mondjon valamit műsorválasztási elveiről, művészi hitvallásáról!
MKM: Csak azt tudom megtanítani, amiben hiszek. Csak igaz és tiszta szándékból született műveket tudok megszólaltatni. Ezért érzem örökkévalóknak a Bartók-kórusokat és örök gyönyörűségnek Bárdos és Kodály kórusműveit. Ezekben nem lehet csalódni. Mindig hittem abban, amit Andor Ilona mondott: az énekesek nem kórustagok, hanem munkatársak. A művek mindig a próba közben születnek meg, együtt hozzuk létre őket. Foglalkozzék bár az ember a darabokkal otthon, de valójában a hangzó anyag közegében jön létre a mű. Igazán hitelessé pedig attól az intenzív emberi és zenei kapcsolattól válik, ami a karnagy és a kórus között fennáll. Egész kórusvezetői munkámnak az átéletés lehetne a kulcsszava. A kórusba ki-ki a saját személyiségét hozza, a művek átélése és megformálása erre épülve lesz sokszínű, gazdag és mindig megújulni képes, mégis egységes.