Mélyen Tisztelt Ünnepeltek! Kedves jubiláló Szilágyi Erzsébet Női Kar, és alapító karnagya, Mohayné Katanics Mária! Tisztelt Vendégeink! Hölgyeim és Uraim!
Milyen csalókává is válhat a figyelmetlenül olvasott vagy hallgatott művészi alkotás. Szilágyi Örzsébet – mert így nevezi őt, Hunyadi János özvegyét Arany János Mátyás anyja című hallhatatlan balladájában – azzal, hogy fiának írt levelét szerelmes könnyével már az első versszakban telesírta, a melegszívű, kiérdemelt, szánalomra még nyitott utókorba egy kétségbeeséstől zokogó asszony képét véste bele. Pedig Szilágyi Erzsébet bárki inkább lehet, csak az nem. Számomra ő a magyar nagyasszonyok mintája, példaképe. A férjét és fiát vesztett családanya tragikus sorsa fölött érzett részvét hosszú ideig nem engedett a nagyasszony kivételes tehetségéhez férkőzni. Uralkodókat is sikerrel lenyűgöző szervező és tárgyalókészsége előtt is fejet kell hajtanunk. A síró anya hazahozta fiát Prága városából, majd a Duna jegére is az ő határozottsága vitette a királyválasztókat. Neki köszönhető, hogy Európa egyik legkiválóbb reneszánsz uralkodója ült évtizedeken át, 1458-tól 1490-ben bekövetkezett haláláig, a magyar királyi trónon.
Tisztelt vendégeink mindegyike kiemelt újsághírként olvashatta, ha a világ bármely, arra méltó személyiségét Rómában szenté avatták. De arról, hogy egy ma egész Európa által nagy tiszteletnek örvendő szerzetes-hadvezér kitüntetésének előterjesztése a magyar nagyasszony kezdeményezése lett volna, arról nemigen értesülhettek. Pedig Szilágyi Erzsébet 1473. augusztus 8-án, Óbudán kelt levelében kérte a pápát, hogy Kapisztrán Jánost, férjének lánglelkű és szentéletű bajtársát, sorolja a szentek közé. Mint tudjuk, e kezdeményezés nyomán megtörtént szentté avatás volt az Európát Nándorfehérvárnál megmentő magyar és keresztény hadak iránt kifejezett késői hála talán egyetlen nyilvántartható jele. Kapisztrán Jánost 1690-ben VIII. Sándor pápa szentté avatta. Kapisztrán Szent János a Magyar Katolikus Egyház védőszentje.
Ne szégyelljük e hatalmas politikai, egyházpolitikai és kultúrpolitikai sikert Szilágyi Erzsébet neve mellé feljegyezni. Már csak azért sem, mert az iskolaalapítók, amikor az ő nevét választották, nyilván tudatosan kötelezték el magukat egy általa mutatott életminta és szemlélet mellett. Nekem a ma estére vállalt feladatom, hogy mint magyar zenész lapozzak bele a sikerekben gazdag közoktatási intézmény történelmének néhány epizódjába.
Hajdanán gyermekkoromban a harmincas és ötvenes évek között még természetesen fogadtuk el a tényt, hogy az iskolai zenei nevelés az oktatás leghatékonyabb eszközei közé sorolható. Ezt a teljes szakmai és oktatáspolitikai hierarchia elfogadta, ha nem is tudtak vele mindenütt jól bánni. A Szilágyi Erzsébet Gimnázium az elegáns iskolák közé tartozott, ahol az igazgatásnak gondoskodnia kellett a legmodernebb módszerek látványosan sikeres alkalmazásáról. Így és ezért kerülhetett 1913-ban – huszonhárom éves korában – a gimnázium tanárai közé Sztojanovits Adrienne. Kolozsvári származása, és ottani kiváló szakmai alapozása, majd a Zeneakadémián mesterré és művésszé képzése, erős kötödése a kibontakozó magyar népzenekutatás révén születő új kórusművekhez természetesen állították Kodály aktív hívei közé. Ennek is köszönhető, hogy 1929-ben elnyerte a közkedvelt gyermekkarok, a Villő, a Gólyanóta és a Táncnóta bemutatásának a lehetőségét. Valamint mindezek megkoronázásaként a Pünkösdölőt is ő vihette először a közönség elé, partitúrájában Kodály neki és kórusának szóló ajánlásával: „A Szilágyi Erzsébet Leánylíceum énekkarának, és mesterének, B. Sztojanovits Adrienne-nek.”
A gimnázium és Adi néni múlhatatlan érdeme, hogy a háború után még jelentős oktatáspolitikai változásokat is elszenvedve-átvészelve kitartottak a névadótól örökölt erős hit és nemzeti elkötelezettség mellett. 1959-ben egy ilyen kiváló együttest karnagyként alig harminc évesen megörökölni, ezzel együtt az egyik legrangosabb budapesti gimnázium tanári állását is, igen nagy megtiszteltetés és felelősség. Különösen akkor, ha az ajánló Kodály Zoltán, aki azt mondja az akkor még izgatottan szorongó jelöltnek: „Menjen a Szilágyiba!” Ez történt szeptemberben, novemberben biztosan több mint nyolcvan leány énekelt lelkesen az Erzsébet-napi ünnepségen, a többiek nem fértek rá a fotóra.
Nem élnénk Magyarországon, ha ezt látva és hallva senkiben sem fogalmazódott volna meg a következő gonoszkodó mondat: Könnyű neki, csak fel kell emelnie a kezét, Sztojanovits kórusa magától is énekel. Mohayné Katanics Mária – mert ő volt a meghívott utód – az ünnepi hangverseny karnagya már e november huszonegyedikei koncert után bizonyította, hogy nagy elődjét nagy tisztelettel övezve, de saját elképzelései szerint készül felépíteni maga és kórusa karrierívét. Szinte le sem csengtek a gimnázium dísztermében az utolsó tapsok, azonnal válogató meghallgatásokhoz látott. A kiválókból kiválasztotta a legkiválóbbakat. A mintegy harminc leány ekkor szembetalálkozhatott a Zeneakadémián Kodály, Járdányi, Bárdos, Vásárhelyi Zoltán nevelte művész-pedagógus karnagy huszadik század második feléhez méltó modern gondolkodásával. Így lett belőlük a Kamara, a nagykórus dinamikus kishúga. Ezzel a nappal indíthatjuk a Kamara fejlődéstörténetét is, amely az első, a karnagynő szülővárosába, Bajára vezető koncertlátogatástól a szinte megszámlálhatatlan hazai és nemzetközi koncertturnén és díjon át, a 2005-ben elnyert Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjig vezetett. Sorolom majd még a többit is, de szétültetve, mint ahogy a kerteket díszítő virágokat illik.
Katanics Mária korszerű döntései közül említsünk meg néhányat. Talán nem mindenki előtt ismert, de itt ma este is többször láthatóvá válik majd, hogy a kórusa hajdanán mindent örökre tanult meg. Tehát az abból a korszakból megismert műveket még ma is kotta nélkül éneklik. Ennek a gyakorlatnak számos haszna közül emeljük ki, hogy a gyakran utazó lányoknak nemcsak a kottás koffereket cipelő keze, hanem a karnagy és énekesei előadóművészi kapcsolata is teljesen felszabadult. Az agy szürkeállománya mélyrétegeibe juttatott zenei információ pedig az okos tanulás eredményeként még évtizedek múltán is könnyedén felszínre varázsolhatók maradtak. Katanics a kórus megalapítása idején már évek óta érzékelte, hogy a világ a hatvanas évek során az utazások korszakába lép. Élve az akkor még csoda számba menő lehetőségünkkel, hogy megméresse maga és kórusa képességeit, tudását, a hazai és európai helyszínek sokaságát keresték fel. Meghallgatni másokat, és meghallgattatni saját művészetüket. Közben sorban hullottak utazókosarukba az eredmények. Illesszük be ezeket a bajai szeretet-díj és a Bartók–Pásztory-díj közé. Arezzo, három kategóriában második díj, Tour, Grand Prix, Tampere, első díj, Neerpelt, 100%-os díj, Debrecen, első díj, és persze közben ellátogattak Barcelonába is, aztán Montserratba, Rómában igen derűs légkörben tisztelegtek VI. Pál pápa előtt, szavak nélkül megköszönve névadójuk, Szilágyi Erzsébet kérésének pápai méltánylását is.
Mindeközben a Magyar Rádió nyitottabbá váló műsor- és benne zenepolitikája lehetővé tette, hogy minden valamire való kórus fellépését közkincsé tegyék. Rögzítést követően, sőt, akár egyenes adásban sugározzák. Ez óriási lendületet adott az önismeret erősödéséhez. A kórusok végre, akár többször is meghallgathatták saját magukat és mérlegelhették, hogy milyen csiszoló munkák válnak fontossá, netán szükségessé előadásukon. A hetvenes évektől kezdve több mint másfél ezer különböző kategóriájú magyar énekkarról készült felvétel. A koncertező, fél-professzionális együttesek számára még egy kivételes segítséget nyújtott a Magyar Rádió. A világ több mint száz rádióállomása cserélte ki egymás között legjobban sikerült felvételeit, köztük a Magyar Rádió által felajánlottakat is. Ezzel a gyakorlattal a magyar kórusművészet olyan helyeken is ismertté válhatott, ahová az együttesek és fenntartóik nem is álmodhatták, hogy valaha eljuthatnak. Nekünk, rádiósoknak a legnagyobb szakmai diadalaink közé sorolható, hogy a BBC által kezdeményezett „Énekeljenek a népek” kórushangfelvétel-világversenyen számos győztes magyar koncertműsort rögzíthettünk a 6-os stúdióban. A világ minden tájának legkiválóbbjai között egy adott kategóriában a dobogó bármely fokára lépni óriási siker volt. A ma ünnepelt kedves művészeinkre gondolva pedig biztos ígérete annak, hogy a világ őket is figyelemmel kísérő, zenerajongó rádióhallgatóit már nemcsak a déli harangszó, hanem Szilágyi Erzsébet nevével rangos hölgyeink gyönyörű éneke is emlékezteti majd Magyarország létezésére.
Azt hiszem, hogy zeneszerzőink joggal neheztelnének rám, ha elfeledkeznék az egyik legfontosabb díjról. A Szerzői Jogvédő Hivatal kitüntetési tablóján azokat az előadóművészeket és együtteseket is megtaláljuk, akik odaadó figyelemmel gondozták, gondozzák a magyar alkotóművészet késztetésének és műveik megismertetésének az ügyét. Természetes, hogy a nagy tisztelettel befogadott díjazottak között találjuk a Szilágyi Erzsébet Női Kart, és karnagyát, Mohayné Katanics Máriát.
Végül arról, hogy a kórus tagjai hogyan élték meg a Szilágyi Erzsébet líceum és a kórus közös évtizedeit, szóljon az egyik ma is éneklő kórustaggal készült interjúból egy rövid részlet: „1965-ben a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban érettségiztem. Itt egy átütő, számomra meghatározó személyiség Mohayné Katanics Mária volt az énektanárunk, aki példaképem lett. Mária néni – Maresz, ahogy a szakma ismeri – azt mutatta meg, hogyan lehet ezt a hivatást elkötelezetten, lelkiismeretesen, nagycsalád mellett is sikeresen, magas színvonalon folytatni, hiszen négy fia van, és egyetemen tanító férje is elfoglalt ember. A Szilágyi egy paradicsom volt. Kodály Zoltán, Szigeti József, Bárdos Lajos, Karai József, Forrai Miklós szinte hazajárt hozzánk. A leánykar mellett működött egy kitűnő kamarakórus. Egyszer egy évben még most is összejövünk, és énekelünk valahol, mint most itt…”