„Ki igazolja vissza a kórusmunkáját?” „Ők maguk.” ,,A közönség nem is számít?” „Nem annyira.”
Alighanem ebben az első olvasatra zavarba ejtő válaszban rejlik a zenei berkekben csak becenevén, Mareszként emlegetett varázslatos karnagy, Mohayné Katanics Mária titka. Több mint fél évszázadon át vezette a Szilágyi Erzsébet Női Kart, amely sikert sikerre halmozott; a zenében pardont nem ismerő Kodály Zoltán kedvenc kórusának munkáját rangos nemzetközi és hazai elismerések igazolták vissza. Mindeközben a közönség, ,nem annyira” számított, csak az, hogy éneklés – próba és fellépés – közben milyen izzó, személyes kontaktus, tekintetváltás közepette születik meg újra és újra a kórusmű.
Az idézett párbeszédet még 2009-ben, főhőse halála előtt nyolc évvel rögzítette a Mareszről készült portréfilm rendezője, Herzka Ferenc, aki szerkesztője is lett a nemrég megjelent – nemcsak példásan szerkesztett, hanem és legfőképp szeretettel összeállított – emlékkötetnek. A fényképekkel teli míves albumnak számos szakmai hozadéka és még többféle olvasata van. A szilágyis adattár, a tagok névsora, a repertoár és a fellépések kronológiája például nélkülözhetetlen hozzájárulás a hazai kórusmozgalom történetéhez. A mozgalmas évtizedekre érdes bájjal és öniróniával visszatekintő Katanics-interjú vélhetően azokat is megérinti, akik nem ismerték a karnagyot.
A legelgondolkodtatóbb (s egyben legfelemelőbb) momentum mégis az, hogy a vezetőjét elvesztő kórus, miután a köztől nem nyert támogatást, az egyik alapítótaghoz, Gádor Ágneshez csatlakozva egykönyves kiadóként, önerőből állított betűemlékművet – ahogy a kötet alcímében írják – ,,a legmélyebben átélt szellem mágusának”.
Gádor Ágnes, Szilágyi Erzsébet Női Kar