Ünnep önmagában is, amikor a zenetörténet legtragikusabb veszteségének, a huszonnyolc évesen sírba szállt Pergolesinek hattyúdalát, az olasz barokk mennyei édességű remekét, a Stabat Matert adják elő. Most az alkalom is ünnepi. Az ÉDOSZ Szilágyi Erzsébet Női Kar húsz éves jubileumi műsorára tűzte, az ünneplő kórus, a Pro Musica zenekar és az egykori kórustagok, Csengery Adrienne és Farkas Éva szólista közreműködésével. Az előadás tökéletes, álmodni sem lehetne szebbet, a két szólista úgy énekelt, mint a földre szállt angyalok. A kórusvezetőként ismert Mohayné Katanics Mária ezúttal zenekart is vezényel. Látszólag ugyanaz a műfaj, és mégsem. A kórus dirigensnek más a keze mozgása, másképp áll a muzsikusok elé, másra koncentrál. (A reneszánsz mesterek hagyományában kellene arcképet készíteni róla; náluk a kéz egyenrangú fontosságú volt az arc vonásaival. Lesz-e valaha művész, aki megörökíti a művészmesterségek kézformáit: a szobrász, a korongoló fazekas, a csellista, a zongorista, a karnagy kezét?)
Más várakozással nézek kórus- vagy zenekari hangverseny elé. Hivatásos együttestől lényegében jó produkciót várok; kezdő fiatalokért pedig olyan részvéttel szorongok, mint az amatőr együttesekért minden alkalommal. Katanics Máriát régen ismerem, tudom, hogy a legkiválóbb muzsikusok között van a helye. Nyilván nem is személyének szól ez a feszült együttérzésem, hanem egy ügynek, még olyankor is, amikor azzal a többlettel, amire csak jó amatőrök képesek, felül is múlják a hivatásosokat.
Az ilyen jubileumi hangverseny talán arra is alkalom, hogy látható, konkrét jelenségei mögött keressem ennek a többletnek tápláló talaját. A máskor körülbelül harminctagú énekkar a műsor második felében csaknem nyolcvanas létszámban vonul fel. Itt vannak a régiek, még az alapítók is. A szoprán soraiban látni az iménti szólistát Csengery Adrienne-t – és ami a legmeglepőbb: operai hangja egyszer sem válik ki a kórus homogén hangzásából. Ebben az együttesben kapta az életre szóló indítást az énekesi pályára, meséli a hangverseny után, diákkorában ő volt a Pünkösdölő kis szólistája. Olyan gyermekien boldog izgalommal mondja, mintha most történt volna. Közben a könnyeit nyeli.
A hangversenynek ez a második, szünet utáni része az énekkar igazi ünnepe, amikor a capella számokat énekel; zenekari közreműködés nélkül. Ezekben a Bárdos-, Bartók-, Verdi-, Jacques-, Ibert- és Kodály-művekben érvényesül igazán a részletek utolérhetetlen finomsága, a kristálytiszta hangvétel. Vajon művészi programnak is tekinthető ez az összeállítás, azzal együtt, hogy Kodály fele részben nem népdaljellegű műveit zárja le az énekhangokká varázsolt gyermeki örömök és tavaszi napsütés melege, a Pünkösdölő? Sokan még ma is egyenlőségjelet tesznek Kodály és a népdal közé. Holott ő mindenekelőtt európaiságra tanított minket. Persze úgy, hogy a magunk népzenéjével legyünk európaiak.
Ebben az évszázadban legnagyobb szellemi fegyvertényünk az új magyar zene, és ennek egyik erőssége, amit kórusmozgalomként szoktunk emlegetni, a zenélésnek nem egyszerűen befogadó, hanem közösséget teremtő, a muzsikát mélyebb élménnyé avató aktív formája. Elmondhatjuk-e vajon, hogy ennek megfelelő elismerés övezi énekkaraink munkáját? Nem nagyobb a becsületük kint, mint idehaza? Nem vonja el a fiatalokat a tömegzene? Utánpótlásuk nem apad el? Hogyan reagál a kívülálló kétségeire a front első vonalában küzdő harcos?
Örvendetes, hogy milyen nagy a tekintélye a magyar kórusoknak külföldön – válaszolja Katanics Mária, de ennél fontosabb, hogy az itthoni közérzet jó legyen. A rock és társai vonzásától tart. Serdülő korunkban fújhatjuk lelkesen a divatos slágereket, mi is tettük, ugyanakkor énekeltünk Bartók-kórusokat és otthonosan mozogtunk Bach világában is. A baj gyökere az iskolai énekórák számának csökkentése. A szakközépiskolákban egyáltalán nincs ének. Szabad-e zenei műveletlenségre kárhoztatni a munkásfiatalságot? Belenyugodhatunk, hogy a művelt elit és a zenei selejten tengődő nagyobb rész között állandósuljon a szakadék?
Ő maga húsz éves középiskolai tanári állását azért váltotta néhány éve általános iskolaira, hogy a saját bőrén tapasztalja, igaza volt-e Kodálynak a napi énekórás iskolák bevezetésével. Hát igaza volt. Az aktív zenélés, a zenei műveltség a kórusvezető munkáját könnyíti, de tulajdonképpen minden az énekpedagóguson múlik.
A jubiláns kórus elbüszkélkedhet vele, hány neves szakembert adott a zenei életnek vagy mennyi sikerük volt itthon és külföldön, de nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy a kórusbelieknek egész életükre az öröm kiapadhatatlan forrása lett a zene. Van annál fontosabb, hogy az emberek tudjanak örülni?
Egyes egyedül a zene köti össze a kórus mindenkori tagjait, de azt erős kötelékkel. A jubileumi hangverseny alkalmi nagy kórusa meghívólevélre jött össze. Tartottak néhány próbát más-más létszámmal, aszerint, ki hogy ért rá. Azok hetvenheten, akik az ünnepi esten felléptek így együtt, egyszer sem próbáltak, mégis minden, a szívek egy ütemre dobbanásáig szinte varázsütésre merült fel az emlékezetből. A köszöntő-üdvözlő kórus írásának egy kitételét megjegyeztem: minden csodára ablakot nyitogató – így szólítják a vezetőjüket.
De hát minek érzi magát inkább, művésznek-e, vagy pedagógusnak? Mi az elsődleges ebben a mesterségben?
Hogy mi a fontos? A pedagógiában a művészet, a művészetben a pedagógia. Baj, ha a pedagógus munkája csak leckefelmondatás és fegyelmezés. Éppen úgy adnia kell magából, mint a művésznek, tudnia kell feléleszteni a zene szeretetét, azt a tüzet, amely ott szunnyad minden ember lelke mélyén.
Ha nyugtalanok vagyunk is, hogy a fiatal énekpedagógus nemzedékben mintha hiányoznék a tűz és a lelkesedés – bízzunk bennük. Korábbi években hivatalos értetlenségekkel kellett megküzdeni, ma a közvélekedés megcsontosodását kellene áttörni. A köztudat a státusszimbólumok varázslata alatt áll. A kultúra szintjét hajlamosak vagyunk egyedül az állami státuszú együttesekkel és intézményekkel mérni.
Minden előadóművész valamennyire pedagógus is, a kórusvezető messze túl az átlagon az. Minden művészet szolgálat és csillogás, a kóruskarnagyok életében a szolgálat sokkalta számosabb. Külön világ ez sajátos dialektikával; a siker annak adatik meg, aki ismeri az önfeláldozást. Ebben a világban hatalmas energiák gyűlnek, amelyeket aligha értékelünk jelentőségükhöz mérten.