Kedves Lányok!
Sokan közületek megtiszteltek azzal, hogy azon melegében gratuláltak a tegnap kapott Széchenyi-díjamhoz. Szeretném ezt így együtt mindannyiotoknak nagyon megköszönni, igazán jólesett! Ebben a díjban is alapvető szerepe volt Maresznak. Ezt így még sosem írtam le, de most ezzel köszönöm meg a szereteteteket.
Talán tudjátok, főleg a régebbi kamarások, hogy Maresz hatására választottam a zenei pályát. Harmadik osztályos gimnazista voltam, amikor ő a Szilágyiban felváltotta korábbi énektanárunkat és kórusvezetőnket, a hírneves Adi nénit, akivel volt ugyan jó pár nagyon komoly és szép kóruskoncert-élményem, de a maga idős korával és fáradt, olykor türelmetlen viselkedésével az ő példája nem vonzott annyira, hogy zenei pályára gondoltam volna. A zenét (már családi indíttatásból is) és a kóruséneklést (bizonyára kiváló általános iskolai kórusunknak is köszönhetően) mindig is nagyon szerettem, de addig sohasem gondoltam rá, hogy hivatásomul válasszam. Ha nem jön Maresz, akkor alighanem nyelvszakra mentem volna egyetemre. Ő azonban példát és feladatot is adott. Miklós születése idején Vogel Marinak és nekem kellett vezényelni a nagykórust az Erzsébet-napon. A Kamara létrehozásával, munkájával, az ott kapott feledhetetlen élményekkel is abba az irányba fordított, hogy válasszam élethivatásnak a zenét, menjek középiskolai énektanár- és karvezető szakra a Zeneakadémiára. Ő készített elő összhangzattanból, mert azt én korábban sohasem tanultam. Velem, és Vogel Marival örült, hogy sikerült a felvételink. Amit tőle tanultam kórussal, emberekkel, főképp a serdülő korosztállyal való bánásban, azt már harmadéves koromtól fogva nagyszerűen tudtam kamatoztatni, amikor a tanulás mellett szerződéses óraadóként teljes felelősségű énektanára és kórusvezetője lettem a rákosszentmihályi Zalka Máté gimnáziumnak. Nagyon szerettem ott tanítani, egész jó kis kórust tudtam csinálni a gyerekekből, és akkor jött egy váratlan felkérés: a Széchényi Könyvtár Zeneműtárának vezetője, Vécsey Jenő meghalt, utóda dr. Kecskeméti István lett, felszabadult egy munkatársi hely és Kecskeméti meghívott engem.
Hogy miért pont engem, azt nem tudom. Nagy dilemmában voltam. Éppen szereplésről jöttünk haza vonaton a Szilágyival (talán Vácról), álltam a folyosón magamba mélyedve, és Maresz szóba elegyedett velem. Elmondtam, miben kellene döntenem, és a tanácsát kértem. Ebben az időben nekem még mindig az Ő szava volt a legfontosabb a komoly ügyekben. Némi megfontolás után azt mondta: fogadd el. Lehet, hogy látta a bennem családi örökségként is rejtőző filológiai vénát. Az is lehet, hogy tudta, a karvezetésben nincs akkora tehetségem, hogy igazán kiugorhatnék. Esetleg éppen ő is tele volt iskolai gondokkal (a Szilágyiban már rég lezajlott a vezetőség totális váltása, és ez bizony nem vált az iskola javára). Maresz talán azt kívánta nekem, hogy szabaduljak ezektől a kiszolgáltatott helyzetektől, vagy ő is úgy gondolta, hogy sokkal könnyebb egy könyvtári állás mellett gyereket nevelni. Így lett a hivatásom, kenyérkereső tevékenységem a zenetörténészség, de sem a kórus, sem a tanítás nem maradt ki az életemből. 1970-ben alapítottam meg (egy kamarás társunk, Ziegler Jutka ösztönzésére) az Országos Széchényi Könyvtár Kórusát, és bár már 1973-tól nem dolgozom a Könyvtárban (először a Zenetudományi Intézet tudományos munkatársa, majd egy jó negyedszázadig a Zeneakadémia Liszt Ferenc Emlékmúzeumának igazgatója voltam), a kórust ma is nagy örömmel és szeretettel vezetem.
Kedves Lányok! Ezt a Széchenyi-díjat kicsit Maresznak is köszönhetem! Elmondok egy köszönő fohászt neki, aki odafentről biztosan azt mondja: na, látod, ugye jól elirányítottalak!
Budapest, 2018. március 16.
Eckhardt Mária
