Megfoghatatlan, örök és időtálló, mert az Örökkévalóból született. Mi a szép? Próbálták sokan magyarázni, meghatározni, körülírni. Szép az, ami van, mindenki számára, körülöttünk, alattunk, felettünk, bennünk és rajtunk kívül. Beleplántáltattunk a szépség kellős közepébe. Mi a szép? Szép a holdvilágos Duna-part, szép egy Mozart-szonáta, és szép egy fényesre törölt üvegpohár. Hogyan hozhatjuk mindezt mégis közös nevezőre, hogyan mondhatjuk minderre egyszerűen azt, hogy szép? Mi a szép? Az, ami fölemeli a lelket, ami megszínesíti a mindennapjainkat, akaratot és lendületet ad. A szép megnyugtat, pihentet, csöndesít. Jó nekünk, hogy van szépség, és jó nekünk, hogy adott az Isten élő, érző emberi lelket, érzékeny szeizmográfot, amely alkalmas arra, hogy jelezze a felé irányuló állandó szépség áramlást.
Esztétikum a nevelésben
Katanics Mária 1947-ben vagy 48-ban írott dolgozata - részletekA szépség erő, diadal, a szépség az élet értelme.
Kell ez a szép, mert nélküle üres lenne az ember élete, a rohanásban elfáradnánk, a szürkeség belepne, az emberi önzés, a bűn, a szenny bemocskolna, és nem tudnánk hová menekülni. Kell ez a szép, hogy legyen minek örülnünk, legyen mire rácsodálkoznunk, hogy tudjunk rajta keresztül Istenhez emelkedni. És kell, hogy keressük, kutassuk, észrevegyük, és a magunkévá tegyük. Esztétikai hatások befogadására alkalmassá kell tenni a lelket. Elsősorban a magamét. Mert ha én elmegyek a dolgok mellett, ha nézek, de látni nem tudok, hallgatok, de nem hallok, akkor hogyan vezethetek, nevelhetek a szépségkeresésre, a szépség élvezésére? De hát egyáltalán lehet-e nevelni szépségszeretetre, a szépnek van-e nevelői hatása, milyen kapcsolatban van az esztétikum a neveléssel?
Talán a legközvetlenebbül hat, s a legkönnyebb észrevétetni a szépet, a színek, formák gazdagságát, a csodálatos harmóniát a természetben. Közel áll hozzám, szinte egynek érzem magam vele, amikor kitárulok az alkonyi nyárfaerdő, egy virágzó fa, vagy szénaillatú rét felé. Belélegzem a tájat, a színeket, ízeket, hangokat, s örökre megmarad egy-egy óra, amelyet az ember a természettel szoros kapcsolatban töltött. Engem az otthon és az iskola tett ilyenné, amilyen vagyok. Nekem az édesanyám és a tanítóim mutatták meg először a szépet. Ők hozták először közel hozzám ennek a szónak a jelentését. A természet volt az, ahová először vezettek. Én is, én is így akarom majd vinni a rám bízottakat. (…)
De nem csupán a fű, fa, virág az esztétikai nevelés egyetlen eszköze. A Teremtő nagy Szépség templomának csak előcsarnoka a szabad természet. Ott még kacagni is szabad, vidámak is lehetünk, hangos szót is válthatunk. Beljebb már csak lábujjhegyen lehet járni, s a hang suttogóvá válik. A templom hajója a művészet világa. Ahová most értünk, kicsit még hozzátartozik az őstermészethez, Isten adománya, ösztönből fakadó, hová emberi kéz nem kontárkodott bele: népművészet. Annak a népnek a művészete, amely a mi népünk, a mi fajtánk. Amely a csillagok és virágok világába gyökeresedett művészetével mintegy alapot szolgáltat a felsőbb, klasszikus művészet áldozóinak. Ide, ide kapaszkodjon a lelkem, ezt plántáljam az egykor rám bízottak lelkébe. Tápláljam őket népdallal, hogy ne mételyeződjenek meg a magyar nótának csúfolt cigány muzsikával, slágerekkel. Adjak nekik magyar muzsikát! Adjak magyar színeket, magyar formákat, hímzést, faragást, szobrokat, díszítést. Adjak népi szépséget, töltsem meg a lelküket magyar szépséggel.
Lépjünk beljebb. Ide már a szentély tömjén lehelete is elszáll, itt az Isten illetése érzik, itt az „oldd meg saruidat!” művészet. Ez az, amikor az ember némán megáll az „Utolsó ítélet” előtt, lélegzetvisszafojtva hallgat egy Beethoven-szimfóniát, vagy beleszédül egy Kodály-kórus kavargásába. Ez az, amikor az ember együtt izzik a lamentáció emberével, vagy örökre magáévá teszi az „Ember, küzdj!” igéit. Ez az, amikor az ember igen kicsinynek érzi magát, ugyanakkor azonban nagynak, végtelennek, mert valami magával ragadja, repíti. Isten szólal ismét, mint ahogyan a természeten és a népen keresztül is. Őt hallottuk. A mester isteni szót suttog, dalol, vetít ki magából. Isteni eredetű, ősi ösztön dolgozik benne: alkotni, teremteni. A művészet nem a mindennap világa, annak ellenére, hogy látható, hallható, fogható megnyilvánulásai vannak. A művészet felül van a mindennapon, s a művész is felül van az átlagemberen. Hogyan emelkedhetem tehát én odáig, hogy megértsem, és hogyan emelhetek fel másokat is? (…)
A szépnek, a természeti, művészeti szépnek a keresése, fölfogása, gyűjtése tulajdonképpen egy célt szolgál: az emberi lélek gazdagítását. Hogy szebbé és értékesebbé tegyük magunkat, hogy többek legyünk általa. Ha észrevesszük a kívülálló dolgokban a szépet, ha érezzük a tiszta harmóniát az Isten alkotta természetben és az Isten alkotta művészetben, akkor az ember önmagában is látni akarja ezt a szépet, ezt a tökéletességet. Talán itt van az esztétikai nevelés célja: a lelki szépség kialakítása. Szép a lélekben. Szép bennem. Bennünk. Hogy megszeressem a jóságot, az igazságot, és ezáltal legyek szép. (…)
S ha az ember az összegyűjtött szépet belső tartalommá formálja, ó, akkor lesz mit kivetíteni, akkor az ember megvalósíthatja az élet egyik legnagyobb feladatát, az életszépséget. Át kell élnünk, és másokat is segítenünk kell, hogy átéljék, hogy minden nyomorúság, baj, gond ellenére szép az élet.
„Élni, élni, mily édes, mily szép!” (…)
Minden csak annyira szép, igazi szép, amennyire az Istent megtaláljuk benne.