Nemcsak a nevüket, hangjukat, hanem a kedvüket, a gondolataikat, a bánatukat, az örömeiket is ismerni, tudni kell. Nem könyvelni, hanem átélni, szeretni, megölelni, lelkesíteni, a sírót vigasztalni, és nevetni, nevetni velük együtt a humor és a szigor fejedelmi párosításával. Játszópajtásnak és varázslónak lenni, markomban tartani csaknem száz kisgyereket úgy, hogy a komoly erőfeszítést ne lássák, az izzadságcseppeket ne vegyék észre. Minden menjen szinte magától a zenélés örömére. (…)
Most itt az idő, hogy adjam tovább, szórjam két kézzel. Itt az idő a rám bízottakat beoltani a népdal csodájával, a többszólamúság gyönyörűségével, és kalauzolni őket a zeneelmélet csavaros, de értelmes rejtekútjain. Kodálynak igaza volt… (…)
Így hát a „sors” – ha úgy tetszik – úgy rendelte, hogy a népdalgyűjtést amatőr módjára, de lelkesen, eredménnyel végezzem, ugyanis a zenetudományi tanszak ajtaja bezáródott előttem (rajtam kívül álló erők mesterkedései folytán). Nem lehettem szakembere annak, ami a szívem vágya volt egykoron, de adott az Úristen más szívem vágyát.
Tudtam azonosulni az „elmenvén tanítsatok” felszólítással.
