Kórusmódszertan

Mi is a „kar-vezetés” valójában? Vezetem egy csapat ember értelmét, érzelmeit, hangját egy elképzelt megoldás felé, ami bennem van, bennem alakult ki a kórusműről. Megvannak az eszközeim, birtokában vagyok a jelzőberendezéseknek, nekem kell tudnom mindent a műről, a kórus lehetőségeiről, nekem kell elképzelnem a megoldást, a hangzást, a hatást, nemcsak nagyvonalakban, hanem minden pillanatában. A karvezetés tulajdonképpen rögtönzés, és ezért nagyon nehéz tanítani, némi túlzással azt mondhatom, nem is lehet…

Mi a lényeg? Az, hogy a megszólaló mű elé érezzem magam, s a megszólaló zenén túl is tudjam, hogy minek kell történnie. Ez, a pillanat előre hozása, egyben kitágítása adja a vezénylés, a kórusvezetés folyamatát. Azt a zenét hallom, ami van, és azt a zenét kell már csinálnom, ami lesz, tehát előre gondolkodom, előre dolgozom. Nagyszerű zenekari karnagyokon tévedhetetlenül látni lehet, hogy mi fog megszólalni, miközben még az előző effektus szól. Meg kellene tanítanunk az átélést és az átéltetést, hogy a zene, ami az enyém, hogyan megy át a többiekbe, hogyan fejeződik ki, és mi módon sugárzik át a hallgatóságba. (…)

Hatékony a karvezetés-tanítás, ha a tanár egyben tényleges kórusvezetője is azoknak, akiket tanít. Ellenkező esetben beszél az ember, de élményt nehezen tud adni. Márpedig a varázslat, a bűvölet, az extázis – nevezd bárminek is – a fontos a mű létrehozásához. Ha én „csinálhatom” a zenét a növendékeimmel, akkor ők nemcsak figyelnek, tanulnak, esetleg utánoznak, hanem elpusztulnak, meghalnak, megdicsőülnek, vagyis egy katartikus élményben részesülnek. A földi térre visszatalálva mondhatják: „aha, értem, így kell ezt”. Három dolog fontos: a zene felfogása, a kórussal való bánásmód és a zene átadása. (…)

Szólnom kellene a karvezetésóra menetéről, a tanítás mikéntjéről. A kórus emberekből áll. A hangszer nem húr, síp, a hang nem billentés, pengetés, fújás eredménye. A kórus, élő emberek lélegző, éneklő, szöveget formáló, érzelmeket kifejező tevékenysége. Nem tanítok hát zongorán kórusműveket előadni, a növendék nem a zongorabillentyűnek vezényel. Soha, semmilyen körülmények között sem. A zongora ugyanis nem vesz lélegzetet, nem tud hangzót formálni, tartott hangjában nem tud erősítést, erőt produkálni, nincs szeme, nem néz vissza. Üljön ott kilenc énekes, három-három egy szólamban, a tízedik üssön, ütemezzen, vezényeljen, mindenképpen vezesse őket.