Történetek

Kodályról

“A Szilágyi Gimnáziumból kikerült nőikar életét, jövőjét figyelemmel kísérte. Már korábban fordultam hozzá a kórus önállósága vagy elszerződése gondjával. Kedves lapot kaptam tőle. Az első filharmóniai koncertünkre eljött, a szünetben beállt a lányok karéjába. A drága malícia, amellyel belépett és gratulált, nincs a képen. A Négy olasz madrigált énekeltük ugyanis, és Kodály így szólt az őt izgatottan váró lányokhoz: „szeretlek benneteket, gyerekek, de rettenetesen mekegtek.” No, az olasz kiejtésünkön, úgy látszik, lett volna némi javítanivaló. Mégis, amikor Szőnyi Erzsébet előadását illusztrálandó Bécsbe utaztunk, Kodály maga írt levelet az osztrák rádiónak a különböző korok stílusában járatos női karról, javasolván a bécsieknek, hogy felvételt készítsenek velünk. Meg is tették.”

/Mohayné Katanics Mária/

Az f-moll és a 4b lényegtelen

Mohayné Katanics Máriáról

“Nagyon sok jó karvezető van, aki pontosan ismeri a kottát, nagyszerűen tart hangképzést, de nem megy a művek mögé. Sose tudtam ezt igazán jól megfogalmazni. Egy Pergolesi: Stabat Mater előadásánál egy jó karnagy tudja, hogy kell a hangképzést elvégezni f-moll, 4b, szomorú, lassú…

Ki kell találni sok mindent, amit a barokk korban a kottába nem írtak bele, és nagyon szépen hangzik a mű. Amikor Maresz veszi kézbe a művet, akkor az f-moll és a 4b lényegtelen. A lényeg az, hogy egy anya elvesztette a gyermekét. Ez akkor is iszonyú, ha az embernek nincs saját gyermeke, vagy hála a Jóistennek, nem vesztette el. Nagyon durva és talán rossz megközelítés, de túl kell lépni az f-mollon. Valamiért ott van az az f-moll.

Egy kisterc meg egy nagyterc közti kisszekund különbség lehet, jóval nagyobb, mint egy akusztikus kisszekund, de attól még az anya nem fog tönkremenni a gyermeke halálában. Nálunk meg tönkremegy! Legalábbis a mi szívünkben! Hogy ez hogyan hallatszik kívülről, azt nem tudom. Nem szoktam magunkat kívülről hallgatni, mert ha meghallgatom egy felvételünket, én akkor is belül vagyok. Nem tudom, hogy érzi-e a hallgató, hogy itt nem f-moll van, hanem egy fájdalmas anya. Mindegy, hogy hiszek benne, nem hiszek benne, katolikus vagyok, zsidó vagyok, van gyermekem, vagy nincs gyermekem. Teljesen lényegtelen! Egy anya, akinek meghalt a gyermeke.”

/Gádor Ágnes/

Ez a túlvilág földi fénye…

“Rengeteget énekeltünk a Szilágyi Erzsébet Női Karral, a Kamarával, sok olyan művet is, amit nem én választottam, hanem a szerzője választott engem. Számos szerző művét énekeltük a kórus virágkorában. Huszonháromszor voltunk külföldön, nyugati koncerten, versenyen, fesztiválon, és rengeteget énekeltünk vidéken, Magyarország kis- és nagyvárosaiban. De mindig kicsit mosolyogni kellett mindenféle eredményen. Nem voltunk gőgösek és nem azt éreztük, hogy mi valamit csináltunk, hanem azt, hogy nekünk olyan jó. Ha tudnátok, hogy mi ezt mennyivel jobban élvezzük, mint amennyi pont, amilyen díj, vagy arany jár érte! Jól van, legyen a mienk az arany, de az a gyönyörűség, ami a miénk, azt ők úgyse tudják. Együtt vagyunk huszonheten, harmincan, vagy harmincöten, annál többen nem szoktunk énekelni. Ez az öröm valahogy öröklődött, egyik generáció úgy adta át a másiknak, hogy mindenki ugyanabban lett teljes.

Néha már nem tudták: ‘Én ott voltam azon a szereplésen, vagy nem? Te ott voltál a második Strasbourgon? Nem? Én csak a harmadik Strasbourgon voltam.’ Ez egy boldogság, öröm, mennybe kívánkozás! Ez a túlvilág földi fénye, teljesen egyek vagyunk, a világnézeti megosztottság ellenére, s ez tulajdonképpen nagy ajándék.

Én istenhívő vagyok, s ezt a kórus tudja. De őket ez nem zavarja. Ők éppen olyan áhítattal éneklik az Ave maris stellát, túl azon, hogy ötezer ezrelékig materialista iksz vagy ipszilon. Szeressen ott lenni, és szeresse mindazt, ami a Kamarához tartozik, ezek az egymás elfogadása, egymás szeretése, a humor mindenekfölött és a komoly munka.”

/Mohayné Katanics Mária/

Neerpelt és Viva, Hongrije!

1966, Belgium

“A fogadáson mindenki rólunk beszélt, ránk gondolnak, tőlünk tartanak, minket várnak. ‘A kórus Kodály országából!’ Majd megtanuljátok még ezt az országot ma este, vagy holnap! (…)

Az udvaron, az éjszakában száguldó emberek, mint a villik. Nem bírjuk abbahagyni az éneklést, szokás szerint. Mi vagyunk a kedvencek, a nyertesek. Ott jönnek a magyarok mellettünk. Jó. Akkor nekik énekelünk. Hazáig. No, persze ez csak a Sinte-Maria kollégium. ‘Elindultam szép hazámból.’ Meg a többi. Jöttek a belga csillagok alatt. Egy villában meghallották, hogy az utcán énekelnek, égő gyertyákkal jöttek az erkélyre, kiabáltak: Viva, Hongrije!”

/Tamási Katalin/

Találkozás VI. Pál pápával

1969, Olaszország

“Mikor Arezzoban voltunk, kaptuk az értesítést Rómából, hogy menjünk a pápai fogadásra. Mondtam, hogy nem! Én vagyok a karnagy, nem megyek pápai fogadásra! Tudtam, hogy ez egy behúzás a csőbe, és hogy ebből, ha hazamegyünk, óriási botrány lesz! Előre szó sem volt Rómáról. Én Arezzóban nem dönthetek, hogy megyünk a pápához! Akkor a kommunisták ketten-hárman otthagytak minket a verseny után a kollégiumban, ahol laktunk. Elutaztak Rómába. Este visszajöttek, mi vártuk őket a vonatnál. Közölték, hogy holnap mindnyájan pápai fogadásra utazunk Rómába. A lányok őrjöngtek, én rosszul lettem, borzasztó volt! (…) Mentünk a pápai fogadásra.

Én frászt kaptam! Ugyanakkor, mint hívő katolikus nőnek, borzasztó nagy dolog volt, hogy ott lehetünk VI. Pál pápa előtt. (…) Ő a két kezébe fogta az én két kezemet! (…) Kiknél volt akkoriban nagy cirkusz? Ja igen, a cseheknél, Prágában, Csehszlovákiában. Ők voltak az egyik oldalon. A pápa előtt voltak a betegek hordágyon. A másik oldalon voltunk mi, a Szilágyi kórus. Utána még ötezren mögöttünk. Elsők voltak a csehek, és mi voltunk a másodikak. A pápa beszélt a csehekhez, és beszélt hozzánk. Utána lejött a trónusról, megáldotta a betegeket, gyógyítgatta őket, odafordult a csehekhez, majd odajött hozzánk. (…) Testközelben volt a kórussal… folyt a könnyem, amíg beszélt. Nem tudom, hogy mit beszélt, de két lány, Domokos Mari és Katona Ági tudtak olaszul, ők értették, amit mondott.

Utána hazautaztunk! Én halálra izgultam, hogy itthon mi lesz. Biztos voltam benne, hogy ez provokáció a magyar állam részéről. Minket dobnak oda, hogy zabáljanak meg bennünket. Ez így is volt, meg nem is. Bajunk nem lett. Csak többen, akik nekem jó komáim voltak a kommunizmusból, például Révész Laci – meg a hozzá hasonlók – összehúzott szemmel kérdezték: ‘Mari, ti tulajdonképpen hogy kerültetek a pápához?’ Mondtam, hogy félelemmel kerültünk oda.”

“Mindenkinek mondtam: Üdvözöl a pápa! – Hogy-hogy? – Mondta, hogy üdvözli a magyar népet, hát, amíg mindenkivel nem találkozom, addig mindenkinek el kell mondanom, hogy VI. Pál üdvözletét küldi.”

/Mohayné Katanics Mária/

Hömpölygő erővonalakkal bánik

Mohayné Katanics Máriáról

“Bárdos Boldogasszony kánon éneklésekor jöttem rá, miben zseniálisabb Mária néni, mint más karnagyok. Elvezényelte egy kórusvezető – nem mondom a nevét – nagyszerűen ezt a kánont. Süvöltött mindenki, klasszul megszólalt, ragyogóan leintette. Nagyszerű! Amikor Mária néni vezényelte ez a művet, akkor meggyulladt a terem. Nem süvöltés hallatszott, nem pontos leintés látszódott, hanem olyan zene szólalt meg, amit Bárdos maga is megtapsolt volna. Mindenki egyértelműen tudta, hogy, na, ennél jobban nem lehet.

Amikor azon gondolkozom, hogy mi az, amit ő meg tudott csinálni és én nem, az az, hogy magára emeli az énekesek hangját. Saját fejében összpontosít mindent, és ezért hibátlanul tud megszólalni a mű. Amikor énekesként benne vagyok egy mű előadásában, akkor észlelem, hogy Mária néni zseniális. Hömpölygő erővonalakkal bánik, úgy mozdul.”

/Tamási Kinga Johanna/

Virágének az arezzói XVII. Nemzetközi Kórusversenyen

1969, Olaszország

“Mi voltunk az első magyar kórus, akik a gregorián kategóriába beneveztünk.”

/Mohayné Katanics Mária/

“Az akkori fenntartónál, a szakszervezetnél megkérdezték, hogy mi az a gregorián. Ezt ’69-ben nem lehetett elmondani. Maresz azt mondta, hogy tudják, olyan, mint a virágének. Azt nem merték beismerni, hogy a virágénekről sem tudják mi fán terem. Ha megmondjuk, hogy mi a gregorián, akkor mi Kőbányáig sem megyünk, nemhogy Arezzóba.”

/Gádor Ágnes/

“Mi sem volt részemről természetesebb, mint elhívni a felkészülés idejében Lojzi atyát (Werner Alajos atya – a szerk.) a kóruspróbákra. (Az ember milyen felelőtlenül kér időt, energiát, és milyen számolatlanul kap évekre szóló tanítást, szeretetet, lebilincselő ajándékként.) Háromszor volt nálunk kóruspróbán, előénekelt, javított, magyarázott, gyakoroltatott. Fantasztikus volt! A vezénylést-vezetést is bemutatta.

A látogatás pompásan beépült a kórus életébe, az eredmény három második díj volt. A tizenegy, gregoriánban részt vevő kórusból csak mi nem voltunk szakemberek. Vagyis hát dehogynem. Werner atya kiképzett minket három próba alatt – szakemberré.”

/Mohayné Katanics Mária/

Zseni, aki a maga útját járta

Mohayné Katanics Máriáról

“Zseni, aki a maga útját járja. Hosszú ideje próbálom megfogalmazni, hogy mi is az a plusz, a lényének az a kettőssége, ami a nagyon szigorú kontroll, illetve a zene iránti alázat ‘összecsapásából’, már-már extázis-szerű állapotból teremt kivételes pillanatokat, amikor a koncerten megáll a levegő. Amikor egy kórusmű végén nem azonnal robban a taps, hanem lélegzetvisszafojtva telnek a másodpercek, azután a feszültség oldódik, és boldog vagyok, hogy részese lehettem az előadásnak.  Sok karnagyot megismertem a tanulmányaim és a munkám során. Nagyszerűek vannak, igen tehetségesek is, de Mária néni sugárzása egyedülálló.”

/Végh Katalin/

A csip-csip-csókázó polgármester-helyettes

1972, Franciaroszág

“Ének közben láttuk, hogy a vicepolgármester arca egyre jobban derül. Éneklés után Mareszt nagyon komolyan faggatta Kodály módszeréről. Maresz kivette kezéből a poharat, majd velünk együtt csip-csip-csókázott, szolmizált vele. Utólag visszagondolva kicsit fura dolog volt ez, a hatalmas tükrös, arany csilláros és ajtós barokk teremben, kék ruhás lányok és egy nadrágkosztümös csupa tűz asszony magyar gyerekjátékokra tanítja a strasbourgi polgármester-helyettest. Nagyszerű dolog volt, azt hiszem, megnyertünk valakit a magyar zenének.”

/Tamási Katalin/

Mindenki a saját fényével világíthatna

Mohayné Katanics Máriáról

“De szerintem, aki igazán szakmabeli, fejet hajt előtte, még ha csak magában is. Az irigység az, ami nem engedi, hogy elismerjék úgy, ahogy kellene. Ez az élet más területein is így van. A prófétákat is megölték. Aki valami igazán nagyszerűt csinál, azt igyekeznek félrelökni, mert túlságosan rávilágít a középszerűségre, a szürkeségre. A világ nem annak örül, ha valami nagyszerű, meg szép, hanem annak, ha átlagos. Jó lenne, ha ott tartanánk, hogy a színek élhetnének, és mindenki a saját fényével világíthatna.”

/Kosinsky Ágnes/

Isten veled, Párizs!

1972, Franciaország

“rádiófelvételünk volt Bartók-, Kodály-, Bárdos-művekből, gregorián dallamokból és magyar népdalokból. Maresz az ‘Isten veled’-et meghallgatta a rádiósok fülhallgatóján át, és mi csodálkozva láttuk, hogy könnyezik. Azt hittük, a szomorúságtól, hogy annyira hamis volt. Később mondta csak, hogy ilyen szépen nem hallott még kórust énekelni”

/Tamási Katalin/

Mindent megmutatott, lerajzolt a levegőbe

Mohayné Katanics Máriáról

“Kezével amúgy is mindent megmutatott, lerajzolt a levegőbe. Ezt a rajzot csak mi tudtuk leolvasni, annyira eggyé váltunk vele és egymással. (…)

Nem az előadási utasítások szerint adott instrukciókat – halkabb, hangosabb, gyorsabb, lassabb, erősítés, halkítás stb., – hanem hasonlatokkal szemléltette, milyen legyen az a motívum, a kamaszlányok érzéseit is megmozgató képeket festett elénk. Irodalmi, képzőművészeti példákat hozott, a lelkünket varázsolta abba a hangulatba, amitől kifejező lett a darab vagy akárcsak egy motívum. Utánozhatatlan spontán hasonlatai voltak, és ha rögtön nem sikerült elérni a kívánt hatást, mondott másikat, harmadikat. Olyan intenzívek voltak ezek a képek, hogy máig sok eszembe jut, mikor egy-egy általunk is énekelt művet hallgatok. Az egységes hangzást is így érte el.

Például ha a három szólam ugyanarra a hangra érkezett, azt mondta, ez olyan, mint amikor hárman akarnak leülni egy székre, mindenkinek csak egyharmad hely jut. Feszülten füleltünk a másik kettőre, jusson hely nekik is, ne legyen senki túl hangos. Egy hirtelen visszahalkításra egyszer azt mondta, olyan, mint amikor a gyáva oroszlán az Ózból behúzza a farkát. A Magos a rutafa elején a négy szólam úgy nyílik szét egy hangból, mint a pávafarok. Kezével is mutatta ezeket, kezei beszélő kezek voltak, csakúgy, mint a szeme.”

/Soltész Anna/

Éneklés reptéren és szaunában

1975, Finnország

“Június ötödikén tizennégy órától, a repülőtéri busz indulásától, június kilencedikén este húsz óráig a ferihegyi érkezésig, szerény számításaim szerint százkét óra telt el. Ebből utazás – a városokon belüli buszozást nem számítva – harminc óra. Színpadi szereplés tizenegy óra. Szauna, uszoda másfél óra. Evés, – fontos dolog – tíz óra. Alvás, – nem tudom ki mennyit, én ennyit – tizennyolc óra. Bőgés, – csak a nyilvánosakat számolom, a lenyelt, visszafojtott éjszakai könnyeket nem – fél óra. Ivás, – ez valahogy kimaradt – nulla óra. Vásárlás, másfél óra. Városnézés Leningrádban a busz ablakából tizenegy perc. Ez mindösszesen hetvenkét óra, negyvenegy perc, harminc másodperc. A maradék harminc óra, tizenkilenc perc, harminc másodperc alatt fogalmam sincs, hogy mit csináltunk. Valószínűleg állandóan és egyfolytában énekeltünk. Repülőn, vonaton, buszon, toronyban, játszótéren, reptér betonján, tranzitban, vécében, szaunában, liftben, étteremben. Ennyit az adatokról.”

/Tamási Katalin/

Megtanultunk szolgálni, engedelmeskedni

“Megtanultuk másképp látni a gyerekrugdosástól hullámzó hasat, az elhagyottságtól megsötétült szempárt, az esküvőn botladozó magas sarkú cipőt, a magányosságtól vagy terméstől más-más színben, de egyaránt fénylő életeket, az elárvulás fekete heteinek karmolásait hurcoló arcokat. Megtanultuk, viselni-elviselni női önmagunkat szerelem, szülés, temetés, házasság vagy egyedüllét pillanataiban és éveiben.

Megtanultunk szolgálni, engedelmeskedni, de emelt fővel, kemény gerinccel nemet mondani is. Átéltük az odaadást és az elfogadást, a kudarcot és a sikert, mászkáltunk énekelve éjszakai városokban, zötyögött velünk a vonat, és dünnyögött a repülőgép.”

/Saly Noémi/

A Rotunda Énekegyüttes elnevezésének története

A főként szakrális kórusmuzsikával foglalkozó, 1992-ben alapult Rotunda Énekegyüttes alapító karnagya, Tóthné Mózer Annamária emlékezik a névadás pillanatára.