Gyerekkorom

A teremben oltárként kékruhás, kitárt karú Kisjézus álldogált, bennünket figyelve. Ha a szűk kis előtérben gyülekeztünk, sorakoztunk, Severina sosem bajlódott a csönddel, a rendcsinálással, hanem előjátszotta nekünk – mi gyerekek persze azonnal utánoztuk –, hogy sokszorosan kulcsra zárta az ajkát, a kulcsocskát pedig hátranyújtotta az őrangyalnak. Milyen egyszerű mozdulat, és milyen fönséges igazság: nem az erő, hanem a bizalom, a ráhagyatkozás teremti meg a belső rendet.

Fegyelemben nem ismert tréfát Bellarmina nővér, de amikor valami égbekiáltó rendetlenkedésért néhányan az akkor még nem ismert, de hasznos makarenkói nyaklevest megkaptuk, s percek múlva kiderült, hogy én nem voltam benne az elkövetett disznóságban Bellarmina az osztály előtt bocsánatot kért tőlem!!!, hogy igazságtalanul büntetett. Iszonyú hatással volt rám! Máig érzem, mekkora ereje volt ennek a szokatlan tanári gesztusnak, s hogy engem jobban égetett ez a helyreigazítás, mint az igaztalan – bár valamiért mindig megérdemelt – pofon.