„Nem elég, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, amíg megszólal a nagy Harmónia, amelyben mind egyek lehetünk.” Kodály szavai mindmáig érvényesek. Különösen érvényesek individualizálódó korunkban, amikor is közösségről sok szó esik, de kevés tett járul hozzá. (…)
De ha nem adunk az ifjúságnak (nem azért, mert igényli, hanem azért, mert tudjuk, hogy szüksége van rá) a fogható, mérhető, kikalkulálható, hasznot hozó tevékenységeken túl is valamit, amelynek a létében hiszünk, és formáló erejét valljuk, azt, amit művészetnek nevezünk, akkor sivár, gépesített, hallani, látni, érezni képtelen generációk kerülnek ki a kezünkből.
